Mostmár kissé elegemvan abból, hogy egyedül vagyok

Az ember - mikor már óhatatlanul is közelebb van a harminchoz, mint a húszhoz - azért időnként megretten, hogy egyedül marad. Furcsa paranoid érzés jön rá; ha olyan jó fej vagyok, meg szép, meg klassz, meg különleges (állítólag) akkor hogy a faszba nem találok senkit? Nemhogy olyat nem találok, akivel komolyabban el tudnám képzelni, hanem még olyat se, akivel akár rövid időre, elszórakozni lenne kedvem. Vagy velem van a baj?

A tükörbe nézek: megöregedtem? Nem. Meghíztam? Nem, sőt. Egyre jobban nézek ki! Egyre jobban öltözöm. Nemrég láttam magamról öt évvel ezelőtti fotót. Hát ha nem én lennék a képen, halálra röhögtem volna magam... Így annyira nem volt kedvem hozzá.

Nem forgok olyan körben? Az lehet... de mégis, hol kéne olyan körben forogni? Társaságba járok. Igaz, hogy ott nem nagyon cserélődnek az emberek. Internetezem.

Egy dolgot nem vagyok hajlandó. Társkereső oldalra regisztrálni. Na nem...! Azt soha. Még egy olyan erőltetett és kellemetlen helyzetet nem tudok elképzelni, mint hogy a társkeresőről válasszak... különben is, soha nem lennék hajlandó olyan emberrel kapcsolatba kezdeni, aki képes társkereső oldalon tárkeresni....

Mit csinálnék a sok egyforma hülyével a társkereső oldalon? Ezek gyereket akarnak, meg házat monoron. Köszi, nem.

Szóval az ember elkezd parázni ennyi idősen. Harmincon túl kétségbe esik, maga körül csapkod.

Negyven felett meg már mindegy.

(Vki árulja már el, hogy mitől lett hirterlen ilyen iszonyatosan látogatott ez a blog....)

Az ember egy ideig kattog azon, hogy átbaszták. Aztán kezd leperegni róla a másik neve, arca, emléke. De azon még mindig kattog, hogy valaki képes volt így átbaszni.

Az ember áltatja magát, hogy van kihez mennie hideg téli estéken, van aki szeretettel várja, aki megtesz mindent a jókedvéért.

Aztán csak maradnak a hideg, sötét, téli esték. Sietni az utcán. Még mindig görcsbe rándult gyomorral felnézni az ablakra, hogy ég-e a lámpa. Káromkodni némán, hogy a fenéért lakik ez ilyen közel.

És tudni, hogy nem vár. Nem... nem vár. Nem akar látni. Pár hete még akart, és most valami történt, kifordult helyéből a világ, ő változott meg, vagy én... ?

Szörnyű érzés ez. Mi baj lehet velem...? Az én hibám? Mit tehettem volna máshogy? Így is majd beleszakadtam abba, hogy megfeleljek... és mégis eltűnt, nem vár, nem keres.

Nem szeret.

Megmondtam a srácnak, hogy részemről nem okés a randizás. Nem volt könnyű. Gondolom végighallgatni sem. Mindenesetre nagyon jól reagált, nagyjából úgy, ahogy én reagáltam volna. Azt mondta, hogy ne parázzak, és ne érezzem rosszul magamat ilyesmiért. És hogy ha ezen kívül azért még van kedvem találkozni, akkor annak is áll elébe. Szerintem ez tök korrekt.

Van a munkahelyemen (az egyik hely, ahol zenélek) a csapatban egy fiatal kolléga. Nálam tuti, hogy jópár évvel fiatalabb - viszont tök helyes. JÓó, igen, házinyúlra nem. De amúgy se nagyon, mert szegény elég mafla. Ez csak ma derült ki számomra. Eddig csak néztük egymást. Azt láttam ugyan, hogy visszafogott (ami sokkal jobb, mintha egy beképzelt, nagyképű bájgúnár lenne), de ma úgy érzékeltem, hogy eléggé mafla is. Kár.

Olyat szeretnék, akinek vannak ötletei, van stílusa, van kisugárzása. Aki kézen fog és magával ragad. Aki rábízhatom magam én is, az örök irányító, az örökké domináns - mert nem azért lesz ám domináns az ember, mert nincs jobb dolga, meg ez a hobbija.

Hanem azért, mert körülötte mindenki más béna fasz. Akkor valakinek csak kézbe kell vennie az irányítást.

Persze az nem hiányzik, hogy valaki teljesen elnyomjon. Meg kell találni a középutat, mert van olyan. Most volt ilyen, a pofáraesős kalandban, hogy az illető teljesen elnyomott. Az elején örültem, hogy nem kell mindent nekem megszervezni. Aztán lassan észrevettem, hogy szóhoz se jutok. Gonosz dolog ez, és az illető azt hiszi magáról, hogy ő egy jótét lélek. Indulatot érzek iránta ilyenkor.

Mivel nincs semmi konkrét amiről írhatnék, így most ennyi. Drukkoljatok, hogy találkozzak valami érdekessel, és akkor kaptok olvasnivalót.

Először is, kedves Neó- válaszolnék a leveledre, de a freemail teljesen összeszarta magát. Majd később még megpróbálok hozzájutni egyáltalán a levélhez.

Egyébként eszembe jutott, hogy mégiscsak van egy pasizós sztorim nektek. Ez csak egy erőtlen és sajnálatos próbálkozás, bár nem rajtam múlt, hogy rosszul sült el.

Szóval van egy srác, akivel már régebb óta msn-ezünk. Ritka szimpatikus volt, olyan ember, akire az ember úgy felfigyel. Aki érdekes. Éjszakákon át elcseverésztünk mindenféléről. Kifejezetten intelligensnek, műveltnek, és jófejnek tűnt.

Olyanvalakire, tudjátok, akire felfigyel az ember. Hogy ez nem olyan unalmas, nem olyan átlagos. Ez jófej, okos, vicces.

Aztán találkoztunk... Gondoltam, innen túlságosan nagyot nem lehet pofára esni.

Hát dehogynem!

Jön szembe. Vigyorgás, kézfogás, örülés egymásnak. Puszi-puszi. Igen, vigyorgok, mint a fakutya. Az első pillanatban tudom, hogy nem az én emberem. De mindegy végülis, attól még érezhetem vele jól magam.

Egyész délutános programunk volt. Akárhogy is lesz, legalább jól el akarom tölteni a délutánt.

Ami végülis nem lett rossz... igaz, jó se. Emberünkről azonnal kiderült, hogy erős dohányos. Ráadásul az igénytelen fajta. Az, aki valami szánalmas román vagy ukrán cigarettát szív, mindenhol, így az összes ruhája, és a kocsija is át van itatva azzal a bizonyos dohos, büdös dohányszaggal, amit eddig csak öregeken és a csöveseken éreztem. Az együtt töltött idő alatt pedig legalább 5 kávét megivott.

Hazafelé az engedélyemmel rágyújtott a kocsiban, lehúzta az ablakot néhány centire, így a dohányfüsttel együtt bejött mind a minusz öt fok.

Azon kívül, hogy nem csúnya, - bár az arcberendezés nekem nem jön be - lassanként szembesültem azzal is beszélgetéseink során, hogy a fogai ápolatlanok, ki vannak lyukadva, szóval csúnyák.

És élőben már nem is volt olyan jó társaság. Túl sokat beszélt, számomra érdektelen dolgokról. Persze szívesen meghallgatom mindazt, ami őt érdekli, de könyörgöm, ne húsz percen keresztül ecsetelje már, hogy hogyan kell kipucolni az autó akkumlátorát.

Ráadásul zsíros volt a haja és összességében... olyan igénytelen, na. Túlságosan vidéki volt, időnként primitív poénokkal ("Tudtad, hogy a nőknek 3 csonttal több van...? Mert az agyuk mechanikus... hahahha" - anyádé főképp. NEKEM ilyen poént mond?!?)

Nem mondom, hogy unatkoztam, de fel se dobott az egész délutáni találkozás. Azzal a tapasztalattal tértem haza, hogy ilyen is van. Megint elvesztettem - ezúttal csak egy kisebb - álmot. Csak sajnos úgy néz ki, én viszont tetszem neki, amit most majd le kell építeni. Nem lesz kellemes.

Jöhetne már valami kellemes, vaze.

.... és a segítségért való kiabálásról. Egy nem túl szolidan fazonírozott komment szerint szánalmas dolog egyedül lenni, és szánalmas dolog mindezt megosztani egy blogon. Szerintem meg nem az. Sőt, egyáltalán nem az.

Az egyedüllét egy állapot. Nem szégyen tárgya, nem erény, semmi ilyesmi. Ez csak egy ... helyzet.

Ami szánalmas lehet, az a gyávaság. Például gyávaságból olyan ember mellett maradni / lenni, aki igazán nem nekünk való, csak azért mégis, illik, na.  Valaki köll az ember mellé.

Na, például EZ valóban szánalomra ad okot.

De hogy valaki fiatalabb, vagy idősebb korában hajlandó felvállalni a magányt, az egyedüllétet, hajlandó belevágni abba, ami az egyik legnehezebb dolog - még akkor is, ha ezt előtte nem tudja - annak a reményében, hogy később valami jó történen vele; nos hát, ez mindenképpen bátorság, és igazán gratulálok mindenkinek, aki hasonló helyzetben van, aki mert lépni.

Mert aki mer - az nyer. De legalábbis esélyt ad rá, na.

Az meg, hogy mindezt leírom... szintén nem hinném, hogy szánalmas. Vehetjük terápiának - persze akkor jön a kérdés hogy "Akkor meg miért nem magadnak írsz, a fiókba"- először is azért bazmeg, hogy legyen mit kérdezned, másrészt meg amiatt, mert az ember magának éppen úgy nem ír, mint ahogy nem is főz. Egy emberre felesleges főzni. Saját magamnak írni...? Legalább annyira nem motivál.

Olvasol még kedves magányos, aki annak idején azt írtad be a google-be, hogy "egyedül vagyok", és úgy találtál rám? Egyedül vagy még?

Én nap mint nap végignézem, hogy a magányos ismerőseim találnak maguknak valakit, akivel egy fokkal kevésbé érzik magukat magányosnak. Aztán lassan elsodródnak egymástól, és újra magányosak lesznek.

Vajon ezek az emberek megszűntek valaha is egyedül lenni? Vagy azt hitték? Vagy csak azt akarták hinni...?

Mikor nem magányos az ember? Mikor fizikailag társaságban van?

Vagy mikor minden gondolatát megosztja a másikkal, és ez kölcsönös? Asszem ez nem kérdés. De vajon ezt más nem tudja?

... vagy nem akarja tudni?

Jaj de jót aludnék most, ha nem lennék egyedül.

Lassan talán sikerül túllépnem a legutolsó naaaagy pofára esésemen.

Összegezve veszítettem egy álmot, egy hatalmas álmot. Cserébe tanultam pár dolgot a művészetről, és arról, hogy hogyan is lehet élni annak, aki megteheti. Némileg visszatértek a motivációim. Már látom, hova szeretnék tovább lépni - és remélem 2009 nyarán, a szigetfesztiválon a fellépés alatt nem a zsebemben fogom tartani a telefont, hogy hátha ír, hátha itt van, és meglátott.

Hátha, hátha.

Vele asszem még tudom azt gondolni, hogy meghalt, vagy inkább azt, hogy sosem létezett, mert úgy könnyebb elviselni az elveszett reményeket. A halott, talán soha nem életképes illúziókat.

Mindenesetre továbbra is nagyon egyedül vagyok. A háziállataimhoz beszélek, még a halhoz is. Rájöttem, hogy a magányosság megőrjíti az embert. Már értem, hogy az öreg, egyedül élő emberek miért olyan bogarasok.

Tudom, azért jártok ide, hogy a pasizási kalandjaimat olvassátok, remélem az is lesz nemsoká. Lassan talán majd lesz kedvem más emberekhez is, egyelőre nem volt, no meg lehetőségem se igazán.

Tibor mondta, hogy írjak már. Hogy fejtsem ki, hogy az utolsó optimista bejegyzésem óta hogy megváltoztak a dolgok. Persze, hiszen mi másról tudnék írni. Ha jól mennének a dolgaim, akkor egy szó se jönne ki belőlem.

Hát szóval, igen. Karikírozottabban úgy fogalmaznék, hogy igen magasra emelkedtem az elmúlt hónapokban (időnként vérnyomásilag is), és ebből a magasságból egyre gyorsuló tempóban estem pofára. Néhányszor visszapattantam, csak hogy a seggemre is eshessek.

Mit is tanulhattam mindebből?

1. az emberek iszonyatosan hülyék tudnak lenni

2. egyesek még annál inkább is, minden logikai szabályt felrúgva, mintha nem is ebben a világban élnének és szocializálódtak volna

3. naív vagyok hogy azt hittem, hogy valakit jobban érdekelhetek a saját komplexusainál.

Az illetőt pedig legszívesebben felképelném, mert akarva, vagy akaratlanul visszaélt a személyiségébe vetett bizalmammal, mikor azt feltételeztem, hogy normális emberként fog viselkedni. A viselkedése alapján egyébként feltételezném, hogy valami más fajba tartozik, annyira érthetetlen és távol áll minden általános emberi sémától.

Összességében mérges és csalódott vagyok, és... azt hiszem, hogy életemben először valaki nagyon csúnyán összetörte a szívemet. Ráadásul egy vén hülye kretén. Akihez foghatót sosem fogok találni, és akit nagyon tudtam volna szeretni. Az egész elmúlt 3 hónapom egy falrahányt borsó volt, kidobott idő, életemben először azt mondom, hogy bár sose történt volna meg. Mert végigélni rettenetes volt.

Persze amikor az ember elhatározza, hogy ennyi volt, és belátja, hogy nem is lehet több, akkor valami hihetetlen iramban szabadul meg a nyomott hangulattól és a csalódott érzésektől.

Azért rossz ez, mert az ember ilyenkor azt érzi, hogy nem elég jó valamihez, valakihez. Nem elég. Kevés.

Mostanában nem írtam, csak olvastam. Viszont most megnéztem a statisztikámat, és a keresőkifejezésekben, az "arab pincér", és a "hocskin kór" mellett szerepelt egy olyan, hogy "egyedül vagyok unatkozom". Ez elszomorított. Vajon ki írta be? Mennyire szar lehet annyira egyedül lenni, és unatkozni, hogy az ember már a google keresőjébe írja be, remélve, hogy ha más nem is, de az majd válaszol neki?

Mindenesetre remélem már nincs egyedü, és/vagy nem unatkozik.

Na. Már megint szembejött a tökély. Nem merek leírni róla semmit, csak hogy... á, inkább nem. Félek, hogy megtalálja. De olyan cuki. Tényleg. Nagyon full extrás. Kivéve hogy 15 évvel idősebb nálam. Ilyen még sosem volt. És nem hittem volna, hogy valaha lesz. De ennek is megvannak az előnyei, na.

Az utóbbi napokban egyre erősebben tör rám a magány, és ezzel párhuzamosan a párkeresési ösztöneim túlműködnek. Na nem fizikailag.

Hogy lehet eljutni a "nekem tök jó egyedül, élvezem a szabadságot"-ból oda, hogy "Valaki legyen már mert falnak megyek!"? Ráadásul cirka 4-5 hónap alatt? Más is ezt csinálja?

Ráadásul minél inkább erősödik ez az érzés, annál többet esek pofára. Többnyire azért, mert rájövök, hogy az illető egy kretén.

Lassan ott tartok hogy vidéki házban akarok lakni, és nagy családot, meg nyugalmat. Mint a váratlan utazásban. Bazmeg, öregszem. Azért ez nagyon ciki. Végre beköltöztem a városba, és rájövök, hogy jegesmedve bőrre vágyom, meg kandallóra. Valaki mentsen meg.

A belga csokinál csak a nyáron felszedett belga srác édesebb. Néhány napot együtt töltöttünk, teljesen spontánul, szórakozóhelyen megismerkedve. Szóva rém cuki volt. Értelmes, helyes, aranyos, művelt, építész. És gyönyörű, tényleg az.

Aztán hazautazott. "See you someday"- ezzel búcsúztunk el. Meg hogy talán karácsony körül találkozunk megint. Ezt próbáljuk épp megszervezni. De nem tudjuk, hogy hol. Meg hogy mikor. A többi rendben van.

Egyik város nekem drága, neki messze van, a másik neki drága, és nekem is messze van. Budapestre nem akar jönni, és nem akarom erőltetni. Ma kameráztunk is és hát leszakad a pofám, annyira helyes. És annyira édesen néz. És olyan kis drága, ahogy ezerrel próbálja szervezni meg koordinálni a találkozónkat. Csak nekem az egész nagyon bizonytalan.

A mai kamerás csevegésre ráadásul a végén rányomta a bélyegét az is, hogy elromlot az msn, és papírra irogattuk, a kamerába mutogattuk amit mondani akarunk. Ez elsőre nayon bénán hangzik, de egész romantikusan sült el.

Mert ha az ember papírra ír, annak más a hangulata. Kicsit olyan titokzatosabb, diszkrétebb. Személyesebb, igen, talán ez a legjobb szó rá.

A végén, búcsúzáskor azt írta nekem (ő, aki amúgy emberileg nagyon közvetlen, de érzelmileg viszonylag távolságtartó): "What if I fell in love with you?".

Erre aztán egy ideig nem tudtam mit mondani. A love actually legendás ajtóbanállós-táblamutogatós jelenete jutott eszembe, biztos tudjátok, melyikre gondolok.

Aztán megegyeztünk, hogy valamit akkor is kitalálunk, ha a fene fenét eszik is.

Egyéként statisztikailag marhára kicsi a valószínűsége, hogy pont olyan olvas aki ismer. Aztán mégis. Szóval kicsit nehezebb így írni, hogy tudom, hogy a betűkhöz ő arcot is társít.

Másrész viszont muszák leírnom azt, hogy mostanában elégge szenvedek ezen az egyedülléten. Ambivalens dolog ez, mert nekem akárki nem jó. Nagyon nem. Sőt, nem tudom, hogy egyáltalán jó-e valaki.

Mindenesetre gyerekkorom óta van egy visszatérő benyomásom. Hogy az a valaki, akivel majd leélem az életem, és akivel még nem találkoztam, most is csinál valamit, van valahol.  Most a múlt van, és a jelen majd az lesz mikor találkozunk. Vagy talán a jelen az öregkorunk, mikor már jó ideje együtt vagyunk.

Mindig arra gondolok, hogy ez a most ismeretlen ember vajon hol van most... mit csinál... milyen furcsa érzés, hogy most még nem ismerem, de majd fogom.

Na, találkoztunk mr. Tökéletes, de mégse-vel. Megbeszéltük, hogy mindketten azt akarjuk csak mondani, hogy veszett fejsze nyele. Bejelentette, hogy nem is volt oda annyira értem, mint amennyire nekem úgy tűnt (hát persze, nyilván nem),  meg hogy tulajdonképpen csak annyitól félt, hogy azt hiszem, hogy mivel nem tudott megdugni, ezért nem érdekelem tovább. Aztán kb. 20 perc múlva lelépett, de előtte még megkérdezte, hogy akkor átöhet-e ma dugni.

Hát igen. Furcsák az emberek. Tudom, írtam már erről. Asszem ezt nevezik pofára esésnek. "Majd elmegyünk ide meg oda, elmegyünk futni a margitszigetre, meg az állatkertbe, jaj de jó lesz! Megnézzük az arckiállítást! Hurrá! (Ja, hogy nem tudlak megdugni...? Őőő... <balra el>)

Szóval furcsa ez, na, mindenkinek irogat, közösségi életet él, és úgy lépett le az országból, hogy két hét alatt meg se keresett, kapcsolata se lépett velem. Még csak el se búcsúzott.

Az emberek jönnek-mennek körülöttem... felkapom a fejemet, ahogy hozzám szólnak, azt hiszem, őszinték, azt hiszem, tudják mit beszélnek. Aztán kiderül, hogy nemhogy nem gondolják komolyan... de még csak azt se lehet mondani, hogy tisztességesek. Hogy megbízhatóak. Egyszerűen csak szar alakok.

A mai nap kulcsszava: gyávaság.

Tibor szerint a jó szerető éjszaka kettőkor pizzává válik. Nos, van még két órája, hogy előkerüljön egy jó szerető. Majd ezt követően tovább fél órával rendelkezik, hogy  megtanuljon pizzává változni.

Ha valakinek van egy kedves, jóképű ismerőse aki harminc alatt van, és megfelel az oldalt leírtaknak (legalább 80%-ban), akkor legyen szíves felvenni a kapcsolatot a blog írójával, felebaráti szeretetből, és ha nem akarja, hogy nagyon rövid időn belül megőrüljek.

Hogy kirúgjuk egymást. Vagyishogy megbeszéljük, hogy game over. Ő is tudja, meg én is. Legalábbis én biztos vagyok benne, hogy semmit sem akarok tőle. Eleget próálkoztam, szerintem biztos, hogy ő is tudja, érzi, hogy erről ennyit. Persze ezt meg KELL beszélni, kommunikálni kell.

De ha nekem azzal jön, hogy ő biztosan tudja, kellek neki, akkor tökön szúrom magam. Akkor extra szar lesz  neki megmondani (neki meg végighallgatni), hogy hát nekem meg kb annyira érdekes ő, mint a buzi haverom. Illeve még annál is jóval kevésbé.

A norvéggal az utóbbi találkozásunk óta nem találkoztam.

Kicsit furcsa ez. Én azt hittem, hogy minimálian barátnak, havernak tart, olyannal, akivel meg tudja beszélni a dolgait. Azt hiszem, tévdtem. Nem tudom, minek tart. Lehet, hogy egy senkinek. Szerintem már nincs is az országban. És el sem búcsúzott. Semmi say goodbye.

Ez szar érzés ám. Miután olyanokat mondott, hogy majd megyünk moziba, meg az állatkertbe együtt, és egy kurva szót sem szólt hozzám, mióta itt volt és (megdugnia ugyan nem sikerült), jól érezte magát.

Engem ez bánt. Azt hittem, hogy az észak európaiak mind normálisak, legalább minimálisan kommunikatívak, és őszinték. Bosszantó. Vagy azért nem keresett meg, mert érdekelem,  vagy azért, mert nem. De őszintén szólva, ez nem is érdekel. Bárhogy is van, jóban vagyunk/voltunk, és ez számít-ott. Semmi más.

Na mindegy.

Nincs szükségem olyan szeretőkre, akik nem képesek barátokká lenni. Olyan barátokra lenne inkább szükségem, akik képesek szeretőkké válni, majd visszaváltozni. Vagy csak simán barátokra.

Tibor, ne röhögj.

... életét kezdem élni. Azt hiszem most vagyok a kapuban. Nem akarok küszködő lenni. A másik fele meg majd. Izé.

Sajnálattal értesítjük mindazokat, akik szerették, és számítottak rá, hogy

A tegnapi este folyamán rövid szenvedés után elhalálozott a remény.

Végső búcsúztatása folyamatos, de legkésőbb jövőhét közepéig tart.

Szívünkben örökké élsz!

.oOo.

Magyarul: tegnap este meggyőződhettem róla, hogy ha a fene fenét eszik sem fogok ehhez a sráchoz vonzódni. Kár érte. Bár egyébként annyira nem okos, mint feltételez(het)tem volna, azért alapvetően aranyos. De valami nagyon nem stimmel. Ennyi, megyek tovább ide nekem az oroszlánt is. Szép romantikus késő őszt, és telet akarok, hópelyhekkel, jégvirággal, száncsengővel, meg egy gázpisztollyal, amivel megvédhetem magam.  Ha kell.

Na... na... nagy a csend. Ti is ezt gondoljátok, mi? Nem írok napok óta.

Pedig hát állítólag beállított a képbe mr. perfekt.

Mentségem van. Én írtam már akkor is, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen!

De basszus, nagyrészt mégis igaz. Kisseb (számomra amúgy fontos) részeltektől eltekintve - tényleg ideális a csávó.

Egy dolgot kivéve.

Nem vonzódom hozzá. Kapaszkodom a hajamba, zuhanok, pofára esem. A beton átveszi keserű arcvonásaimat, aztán eltelik százezer év, az arcvonások árkaiba befolyik az eső, szétfeszíti a képlékeny betont, ami aztán teljesen szétporlad, és elmúlik minden, ami egyszer volt.

Ne átkozzatok engen azért, mert nem vonzódom az egyetlen emberhez akit az utóbbi időben (cirka 5 év) igazán ideálisnak éreztem. Nem tehetek róla. Ne mondd, hogy hát te hülye vagy. Mondom én eleget magamnak. De ezekről a dolgokról nem tehetünk. Mikor olyan mellett voltam, akivel ugyan nagyon jól éreztem magam, de tudtam, hogy emberileg, ambícióilag, jövőjére nézve a nullához konvergál, otthagytam, mert tudtam, hogy nem tehetem magammal ezt. Most, hogy van aki pont az ellentéte, ezzel sem kezdek komolyan, mert tudom: ugyanúgy nem tehetem meg magammal ezt.

Nem azért alakítottam az életemet így, hogy kényszerhelyzetben egy méltatlan kompromisszumot kössek.

Azt mondják, aki a legjobbal hajlandó csak megelégedni, az többnyire meg is kapja. Én eddig ennek a fényében éltem az életemet. Sokat szenvedtem emiatt, és még most is szenvedek. Mások is szenvedtek emiatt (amit nem azt jelenti, hogy ez egy rossz dolog lenne). A lehető legjobb fogalmába pedig beletartozik, hogy vonzalom szempontjából is a lehető legjobb.

De hogy valami sztori is legyen, mert tudom, hogy főként pasik olvasnak, és azok kevésbé bírják az ilyen lelkizést.

Pedi rátok férne ám néha elmélyedni néhány dologban, de mindegy, ma nem vagyok olvasóknak-beszólogatós-stílusban.

Szóval azért találkoztunk ám. Tegnap is, itt aludt (jaj, nem, nem dugtunk, disznók vagytok, rögtön erre gondoltok). Meg is mondtam neki ezt a gondomat. Hogy ő nagyon odavan értem, és ő olyan tökéletes nekem, és valahogy mégse gyúltam lángra, mint a biztonsági gyufa a házfalon. Erre eléggé rossz lett a kedve. Azt mondta, akkor most hazamegy. Mondom akkor mész te haza, ha két anyád van, nem azért préseltem ki magamból a második (!) randin ezt a monológot, hogy most hazaszaladjál és nyalogasd a sebeidet. Itt maradsz, beszélgetünk, mert a vonzalom kialakulásához nálam szellemi kapcsolat kell, ahhoz pedig sok-sok beszélgetés.

Aztán beszélgettünk hajnalig. Aztán délelőtt felkeltünk, ő elment munkába, meg én is munkába, és este 10ig dolgoztam, de nem tudtam kiverni a fejemből. Azt, hogy még mindig nem vonzódom hozzá.

De legalább próbálkozom.

Alig néhány nappal azután, hogy az az idióta rámijesztett, és hogy a norvégről kiderült, éjszakánként valaki más miatt morzsol el egy-egy könnyet párnája magányában, belépett az életembe egy olyan férfi, hogy. Az a fajta, akit az ember kitalál magának, minden tulajdonságával és kedvességével. Szerintem valami világméretű összeesküvés áldozata vagyok.

Ugyanis ilyen csávó nem létezik. Hogy valaki ennyire tökéletes legyen. A múltja, a jelene, a jövője, a kinézete, a foglalkozása. Minden! Hihetetlen! Segítség!

Biztos az ufók akarnak elrabolni. És ő a csali.

És mindennek a tetejébe annyira rám van kattanva, ahogy még senki. Pofátlanul flörtölt az egész este, és utána alig akart elengedni.

Azt már alig merem leírni, hogy sajnos ezzel a nyomulással azt érte el, hogy nem tartom annyira izgalmasnak a helyzetet. De majd megpróbálom kommunikálni felé, hogy hátrább az agarakkal.

Jelentem ambivalens érzéseim vannak. Elegem van azokból a külföldi fiúkból akik elvileg még jók is lehetnének, de lelépnek. Vagy én lépek le. El akarok menni külföldre dolgozni, minél messzebbre. Mondjuk ötezer kilóméteren túl legyen a dolog. Lehet, hogy februárban még sikerül is.

Ja még annyit, a keresőszavak közt találtam a statisztikában, hogyaszonya:

"segg+pattanás"

Kedves Pattanásosseggű! Nem tudom, hogy miért az én oldalamra küldött a goggle, de elmondhatom neked, hogyha nem tangát hordasz, akkor valszeg elmúlnak, ugyanis ezeket a pattanásokat a szennyeződések okozzák nagyrészt. Meg néha meg is kell mosni.