Az ember - mikor már óhatatlanul is közelebb van a harminchoz, mint a húszhoz - azért időnként megretten, hogy egyedül marad. Furcsa paranoid érzés jön rá; ha olyan jó fej vagyok, meg szép, meg klassz, meg különleges (állítólag) akkor hogy a faszba nem találok senkit? Nemhogy olyat nem találok, akivel komolyabban el tudnám képzelni, hanem még olyat se, akivel akár rövid időre, elszórakozni lenne kedvem. Vagy velem van a baj?
A tükörbe nézek: megöregedtem? Nem. Meghíztam? Nem, sőt. Egyre jobban nézek ki! Egyre jobban öltözöm. Nemrég láttam magamról öt évvel ezelőtti fotót. Hát ha nem én lennék a képen, halálra röhögtem volna magam... Így annyira nem volt kedvem hozzá.
Nem forgok olyan körben? Az lehet... de mégis, hol kéne olyan körben forogni? Társaságba járok. Igaz, hogy ott nem nagyon cserélődnek az emberek. Internetezem.
Egy dolgot nem vagyok hajlandó. Társkereső oldalra regisztrálni. Na nem...! Azt soha. Még egy olyan erőltetett és kellemetlen helyzetet nem tudok elképzelni, mint hogy a társkeresőről válasszak... különben is, soha nem lennék hajlandó olyan emberrel kapcsolatba kezdeni, aki képes társkereső oldalon tárkeresni....
Mit csinálnék a sok egyforma hülyével a társkereső oldalon? Ezek gyereket akarnak, meg házat monoron. Köszi, nem.
Szóval az ember elkezd parázni ennyi idősen. Harmincon túl kétségbe esik, maga körül csapkod.
Negyven felett meg már mindegy.
