Hogy kirúgjuk egymást. Vagyishogy megbeszéljük, hogy game over. Ő is tudja, meg én is. Legalábbis én biztos vagyok benne, hogy semmit sem akarok tőle. Eleget próálkoztam, szerintem biztos, hogy ő is tudja, érzi, hogy erről ennyit. Persze ezt meg KELL beszélni, kommunikálni kell.

De ha nekem azzal jön, hogy ő biztosan tudja, kellek neki, akkor tökön szúrom magam. Akkor extra szar lesz  neki megmondani (neki meg végighallgatni), hogy hát nekem meg kb annyira érdekes ő, mint a buzi haverom. Illeve még annál is jóval kevésbé.

A norvéggal az utóbbi találkozásunk óta nem találkoztam.

Kicsit furcsa ez. Én azt hittem, hogy minimálian barátnak, havernak tart, olyannal, akivel meg tudja beszélni a dolgait. Azt hiszem, tévdtem. Nem tudom, minek tart. Lehet, hogy egy senkinek. Szerintem már nincs is az országban. És el sem búcsúzott. Semmi say goodbye.

Ez szar érzés ám. Miután olyanokat mondott, hogy majd megyünk moziba, meg az állatkertbe együtt, és egy kurva szót sem szólt hozzám, mióta itt volt és (megdugnia ugyan nem sikerült), jól érezte magát.

Engem ez bánt. Azt hittem, hogy az észak európaiak mind normálisak, legalább minimálisan kommunikatívak, és őszinték. Bosszantó. Vagy azért nem keresett meg, mert érdekelem,  vagy azért, mert nem. De őszintén szólva, ez nem is érdekel. Bárhogy is van, jóban vagyunk/voltunk, és ez számít-ott. Semmi más.

Na mindegy.

Nincs szükségem olyan szeretőkre, akik nem képesek barátokká lenni. Olyan barátokra lenne inkább szükségem, akik képesek szeretőkké válni, majd visszaváltozni. Vagy csak simán barátokra.

Tibor, ne röhögj.