Lassan talán sikerül túllépnem a legutolsó naaaagy pofára esésemen.

Összegezve veszítettem egy álmot, egy hatalmas álmot. Cserébe tanultam pár dolgot a művészetről, és arról, hogy hogyan is lehet élni annak, aki megteheti. Némileg visszatértek a motivációim. Már látom, hova szeretnék tovább lépni - és remélem 2009 nyarán, a szigetfesztiválon a fellépés alatt nem a zsebemben fogom tartani a telefont, hogy hátha ír, hátha itt van, és meglátott.

Hátha, hátha.

Vele asszem még tudom azt gondolni, hogy meghalt, vagy inkább azt, hogy sosem létezett, mert úgy könnyebb elviselni az elveszett reményeket. A halott, talán soha nem életképes illúziókat.

Mindenesetre továbbra is nagyon egyedül vagyok. A háziállataimhoz beszélek, még a halhoz is. Rájöttem, hogy a magányosság megőrjíti az embert. Már értem, hogy az öreg, egyedül élő emberek miért olyan bogarasok.

Tudom, azért jártok ide, hogy a pasizási kalandjaimat olvassátok, remélem az is lesz nemsoká. Lassan talán majd lesz kedvem más emberekhez is, egyelőre nem volt, no meg lehetőségem se igazán.