Egyéként statisztikailag marhára kicsi a valószínűsége, hogy pont olyan olvas aki ismer. Aztán mégis. Szóval kicsit nehezebb így írni, hogy tudom, hogy a betűkhöz ő arcot is társít.
Másrész viszont muszák leírnom azt, hogy mostanában elégge szenvedek ezen az egyedülléten. Ambivalens dolog ez, mert nekem akárki nem jó. Nagyon nem. Sőt, nem tudom, hogy egyáltalán jó-e valaki.
Mindenesetre gyerekkorom óta van egy visszatérő benyomásom. Hogy az a valaki, akivel majd leélem az életem, és akivel még nem találkoztam, most is csinál valamit, van valahol. Most a múlt van, és a jelen majd az lesz mikor találkozunk. Vagy talán a jelen az öregkorunk, mikor már jó ideje együtt vagyunk.
Mindig arra gondolok, hogy ez a most ismeretlen ember vajon hol van most... mit csinál... milyen furcsa érzés, hogy most még nem ismerem, de majd fogom.
