Tibor mondta, hogy írjak már. Hogy fejtsem ki, hogy az utolsó optimista bejegyzésem óta hogy megváltoztak a dolgok. Persze, hiszen mi másról tudnék írni. Ha jól mennének a dolgaim, akkor egy szó se jönne ki belőlem.

Hát szóval, igen. Karikírozottabban úgy fogalmaznék, hogy igen magasra emelkedtem az elmúlt hónapokban (időnként vérnyomásilag is), és ebből a magasságból egyre gyorsuló tempóban estem pofára. Néhányszor visszapattantam, csak hogy a seggemre is eshessek.

Mit is tanulhattam mindebből?

1. az emberek iszonyatosan hülyék tudnak lenni

2. egyesek még annál inkább is, minden logikai szabályt felrúgva, mintha nem is ebben a világban élnének és szocializálódtak volna

3. naív vagyok hogy azt hittem, hogy valakit jobban érdekelhetek a saját komplexusainál.

Az illetőt pedig legszívesebben felképelném, mert akarva, vagy akaratlanul visszaélt a személyiségébe vetett bizalmammal, mikor azt feltételeztem, hogy normális emberként fog viselkedni. A viselkedése alapján egyébként feltételezném, hogy valami más fajba tartozik, annyira érthetetlen és távol áll minden általános emberi sémától.

Összességében mérges és csalódott vagyok, és... azt hiszem, hogy életemben először valaki nagyon csúnyán összetörte a szívemet. Ráadásul egy vén hülye kretén. Akihez foghatót sosem fogok találni, és akit nagyon tudtam volna szeretni. Az egész elmúlt 3 hónapom egy falrahányt borsó volt, kidobott idő, életemben először azt mondom, hogy bár sose történt volna meg. Mert végigélni rettenetes volt.

Persze amikor az ember elhatározza, hogy ennyi volt, és belátja, hogy nem is lehet több, akkor valami hihetetlen iramban szabadul meg a nyomott hangulattól és a csalódott érzésektől.

Azért rossz ez, mert az ember ilyenkor azt érzi, hogy nem elég jó valamihez, valakihez. Nem elég. Kevés.