A belga csokinál csak a nyáron felszedett belga srác édesebb. Néhány napot együtt töltöttünk, teljesen spontánul, szórakozóhelyen megismerkedve. Szóva rém cuki volt. Értelmes, helyes, aranyos, művelt, építész. És gyönyörű, tényleg az.
Aztán hazautazott. "See you someday"- ezzel búcsúztunk el. Meg hogy talán karácsony körül találkozunk megint. Ezt próbáljuk épp megszervezni. De nem tudjuk, hogy hol. Meg hogy mikor. A többi rendben van.
Egyik város nekem drága, neki messze van, a másik neki drága, és nekem is messze van. Budapestre nem akar jönni, és nem akarom erőltetni. Ma kameráztunk is és hát leszakad a pofám, annyira helyes. És annyira édesen néz. És olyan kis drága, ahogy ezerrel próbálja szervezni meg koordinálni a találkozónkat. Csak nekem az egész nagyon bizonytalan.
A mai kamerás csevegésre ráadásul a végén rányomta a bélyegét az is, hogy elromlot az msn, és papírra irogattuk, a kamerába mutogattuk amit mondani akarunk. Ez elsőre nayon bénán hangzik, de egész romantikusan sült el.
Mert ha az ember papírra ír, annak más a hangulata. Kicsit olyan titokzatosabb, diszkrétebb. Személyesebb, igen, talán ez a legjobb szó rá.
A végén, búcsúzáskor azt írta nekem (ő, aki amúgy emberileg nagyon közvetlen, de érzelmileg viszonylag távolságtartó): "What if I fell in love with you?".
Erre aztán egy ideig nem tudtam mit mondani. A love actually legendás ajtóbanállós-táblamutogatós jelenete jutott eszembe, biztos tudjátok, melyikre gondolok.
Aztán megegyeztünk, hogy valamit akkor is kitalálunk, ha a fene fenét eszik is.
