Mostmár kissé elegemvan abból, hogy egyedül vagyok

Úgy zajlik az élet ha szép, mi? Vagyis izé. Fordítva. Ferdítve.

Ma ismét együtt voltunk azon a helyen, ahova járni szoktunk és ott volt a norvég is.

(Ja, a tegnapi találkozónk igen jól sikerült. A ma ezzel szemben már furcsa volt, mert):

Olyan szomorú volt egész este. Nem járunk, nem lógunk egymáson folyton. De azért néha odajöhetett volna. Láttam rajta, hogy valami baja van. Reméltem, hogy nem velem. Tudjátok, van a távolba meredő tekintet, az az elrévedő szomorú, gyászos ábrázat.

Na, én ezt bámultam egész este. Mondhatom, marhajó kedvem lett tőle nekem is.

Kaptam tegnap egy rózsát az egyik fiatalembertől ott. Nem kell gondolni semmire, tök részeg volt, és unalmában megvásárolta a virágárus lánytól az egyik virágot. Na, hát a rózsám ott maradt a helyen, ma megtalálam beleállítva egyik pohárban. Viccelődtem vele, mutattam a norvégnak, hogy ezt kaptam tegnap. Nem tudom felfogta-e, hogy mit mondtam. Hülyéskedett a virággal, aztán elvonultak csocsózni az egyik csajjal. Amikor visszaöttek, bamm, mintha fejbe vágtak volna engem. A lány hajában volt a rózsám. Semmi sem esett rosszul ma este, csak ez. De ezt sem vettem túl komolyan. Mikor elhagytam az épületet (mint Elvis), nagy nehezen kiszedtem uraságából, hogy mi a baja. Hát mi. Egy csaj. ezen nevettem, bíztattam rá, hogy meséljen, de nem akart.

És furcsa, hogy nem vagyok elkeseredve. Kicsit talán csalódott, de valahogy ezzel együtt jön a megkönnyebbülés is. Talán mert nem nekem kell spekulálnom azon, hogy mi legyen vele. Legalábbis egyelőre semmiképp. Utálnám, hogy belémzúgna (na jó, ezt még így konkrétan nem utálnám), és aztán el kéne döntenem, hogy akarok-e vele komolyan járni. Mert ez egy bonyolult helyzet lenne. Jól nem nagyon jöhetnék ki belőle.

De így nincs semmilyen felelősségem. Szenvedjen vele más, mondanám flegmán. De mégsem jön így ki. Inkább az, hogy azt nem sajnálom, hogy nem akar járni velem. De azt igen, hogy barátnak se nagyon tart. Akkor nem lenne ilyen elérhetetlen.

Olyan az életem mint egy elbaszott szappanopera.

Egyedül jöttem haza, reszkettem a vékonyke "téli"kabátoman a villamosmegállóban, olyan hideg volt. És csak arra tudtam gondolni, hogy van az a régi-régi ember, aki miatt szenvedtem a szakítás előtt is, meg után is. Sok évvel ezelőtt. A világ fordult már néhányat azóta. És mégis néha olyan közel érzem magamhoz. A következő pillanatban meg hihetetlen távolinak.

De most közel éreztem. Minta pár napja találkoztunk volna utoljára. Valójában legalább három éve. De hihetetlen élénken hallom a hangját, érzem a jelenlétét.

Valami marha szar féreg rág engem. Talán azért örülök, hogy a norvég nem akar velem járni, mert akkor még fetrenghetek ebben a lehetetlen helyzetben, mert még nem kell megoldanom - bármennyire is akarnám.

Bármennyire is cuki a norvég, az lüktetett bennem hazafelé, hogy nothing compares. Nothing compares. Ismeritek a dalt, nem?

Az orromat a hideg villamosablakhoz nyomtam, és hagytam, hogy elsuhanjanak előttem budapest fényei. Éreztem, hogy mellettem is így suhannak el a dolgok.És valami üresség tart belülről. Vajon van-e esélyem még valaha olyannak lenni, mint előtte. Nem, azt hiszem, ez kizárt.

Egy megkeseredett öreg banya leszek, aki a botjával veri a szomszéd kutyáját magányosságában.

Na tessék. A sors egyik kezével elvesz, a másikkal ad. Kaptam egy sms-t. Először fel sem fogtam. Aztán egy pillanatra megijedtem, hátha mégsem az írta, akire gondolok. De igen! Itt van az országban, és este hatra átjön. A norvég.

Tegnap borzasztóan horrorisztikus éjszakám volt. Én hülye. Az ember utólag mindig átkozza magát olyan dolgok miatt, amelyeket azelőtt úgyse tudhatott.

Szóval nem sokon múlt, hogy nem vertek/erőszakoltak/öltek meg. Egészen pontosan nem tudhatom, de azokban a percekben biztos voltam benne, hogy akármi megtörténhet. Tudtam, hogy a helyzetet a lélekjelenlétem, és főképp a szerencse mentheti meg.

Először a nagy széket baszta a földhöz, utána engem az ágyhoz, lefogott, elszorította a kezemben a vérkeringést és az arcomba ordítbált. Azt mondta, hogy azt akarja, nekem is fájjon, nagyon fájjon, ahogy neki is az, hogy én nem szeretem. Az arca teljesen eltorzult, el kellett játszanom, hogy ellágyulok, és utána azt, hogy nem is volt akkora dolog az egész. Tudtam, hogy itt már csak a kussolás segíthet, ez az a pillanat, amikor egy szót sem szabad szólni.

És utána még itt aludt, mintha mi se történt volna, és csak délelőtt szabadulattam meg tőle. Nem akartam elküldeni éjszaka, tudtam, hogy egy rossz szó, és lehet hogy az után nem úszom meg könnyen egy beteg ember dührohamát. Mert beteg, erre rájöttem. Rémes, egyszerűen borzasztó, olyan volt mint egy őrült, magában beszélt, és egyre jobban kiborult.

Soha többé nem akarom látni. Soha. Ebbe a lakásba többet nem teszi be a lábát.

Egyáltalán nem érti, hogy mennyire gáz amit csinált, utána közölte, hogy azért kellett, mert én voltam a hülye. Az ilyeneket kezeltetni kéne, benyugtatózni, hogy soha ne árthasson senkinek. Ő nem látja magát, nincs tisztában vele, hogy mit csinált, és hogy ennek milyen következményei lehetnek.

És én soha többet nem akarom érezni, hogy kiszolgáltatott vagyok, soha, SOHA.

Ma este elindultam egy esti órára, a suliba. Gondoltam előtte nézek cipőt magamnak. Néztem cipőt. De a suliba nem érkeztem meg. Ma kétszer indultam el itthonról, mindkét alkalommal visszafordultam. Igaz, hogy most, este azért sétáltam két órát, hogy legalább fizikailag ki legyek fáradva. Betértem a sokáig nyitva tartó alexandra könyvesboltba ott a deáknál. Akkor már nagyon kivoltam. Kóvályogtam a háromszintes üzletben, és közben azon gondolkotam, mi a baj velem. Nézegettem könyveket. Szar volt közben arra figyelni, hogy ne látszódjék rajtam, hogy milyen szarul vagyok.

Gondoltam előtte, hogy bemegyek egy moziba, megnézek valamit. De a Blahán az utolsó pillanatban leszálltam a villamosról. Aztán elindultam a duna felé, de rájöttem, hogy arra is van egy mozi. Végül vettem két pólót, és hazafelé azon flesseltem, hogy miért érzem azt, hogy valaki fogja a kezemet.

... még annyit, hogy nagy vigyorral a képemen lengettem pár napja a norvégnak webkamerán keresztül, hogy itthagyta a csíkos zokniját. Mire ő sztoikus mosollyal közölte, hogy ez nem az övé.

Vigyor megfagy, kép kimerevít.

FRancba. Unatkozom. Nem vagyok álmos, későn keltem. Tegnap meg legalább egy órán keresztül fetrengtem az ágyban, mire rájöttem hogy azért nem tudok elaludni, mert az ágy rosszul van kinyitva, és kissé lejt oldalra. Tudjátok milyen szar az?

Vajon hányan jöttek már rá hogy akár néhány fokos eldöntés is súlyos álmatlanságot okozhat? És vajon miért lehet ez? Vajon az oldalirányú döntés, és a hosszanti is számít, vagy csak az egyik? Próbáltál már aludni ferde ágyon? Lehet hogy túl sok National Geogrphic-ot nézek a tévében, hogy ilyen kérdésdfosásom van?

Három óra van, és én éppen hogy csak kezdek álmos lenni. Továbbra is káros szenvedélyem, hogy főként így, késő éjjel nézegetem az ismerőseimet a wiwen. Különösképp a régi osztálytársakat, akik mostmár lassan iparszerűen űzik a házasodás-gyerekcsinálás intézményét. Általában elborzaszt, vagy meglepnek a képek, amiket náluk találok. Jobb esetben csak meglep, értetlenséget vált ki. Ezeknek így tényleg jó? Persze, nem túl fiatalok már, kb. pont a gyerekcsinálós korban vannak. Na de mégis, ez a sok ember valóban a lehető legjobban döntött? Furcsa, ambivalens érzés egyébként. Egyrészről nagyon mélyen tud érinteni a dolog. Pedig én nem akarok se férjet, se gyereket. Egyelőre. Valamikor, majd, persze.

Mégis értetetlen indulatot vált ki belőlem a mások élete. Miért, vajon miért? (Megint kezdődik a NatGeo-s kérdésfosás.) Én tudom a legjobban, hogy ha belőlünk valami indulatot vált ki, akkor elsősorban saját magunkat kell megvizsgálni.

Na jó, de mégis, mi bajom van? Férjet akarok-e? Nem. Gyereket akarok-e? Nem. Most egyiket sem. Most egyenesbe jell hoznom ezt a hülye cikkcakkokat leíró motorcsónakot, ami az életemet viszi.

Inkább talán az lehet a baj, hogy egyedül vagyok. Nem is nagyon van kivel beszélgetnem. Az utóbbi időben már magamban beszélek néha az utcán. Ha-ha-ha. Annyira nem vicces, inkább elgondolkodtató. Persze ez nem az a fajta magában beszélés, amit a kukázó bácsi/néni csinál egy borgőzös hajnalon, azon bosszankodva, hogy ma hamarabb jöttek a kukások, mint hogy ki tudott volna mászni a kapualjból. Inkább csak elképzelek helyzeteket, elgondolom a reakcióimat bizonyos dolgokra.

Aztán itt van az örök kérdés, hogy most mi a frász van a baráti kapcsolataimmal. Nekem ugyanis komoly igényem van rá, valahogy mégse akar összejönni egy olyan igazán igazi barát sem. Vagy csak én élem meg máshogy a dolgokat. Nekem ugyanis nem fér bele, hogy egy barátom egyszercsak eltűnjön (mondjuk mert felszedett valakit), és hónapokig e jelentkezzen.

Jó, azt megértem, hogy teljesen bele van zuhanva valakibe. De könyörgöm... ez akkor kizáró ok minden másra?

Teszem fel, csak hogy egy önzőnek tűnő (valójában egyébként nem az) szempontt említsek: Az ilyet nem érdekli, hogy velem mi van? Ha mondjuk elütött a villanyos, vagy éhenhaltam? Vagy megrázott a kapucsengő? Na, én ITT tudom gyűlölni és mélyen megvetni az embereket, ugyanis, pontosan az ilyenből lesz az, aki egy barátja szerencsétlensége/halála/elesettsége esetén elkezdi fogni a fejét, hogy jaj hol voltam eddig? Hát ezaz, hol is?!?

Az ilyen fajta morzsol el keserű könnyeket, és játssza majd el a mély megbánást (amit valszeg tényleg meg is él, de akkor kb. a seggét kitörölheti vele mindenki) a nemtörődömségéért.

Na jó. Viszont egyvalamit még mindig nem értek. Ezt magyarázzátok el nekem, kérlek benneteket. Ha ez a fajta "Barátod-vagyok-sosem-tűnök-el-hopp-eltűntem" ember eltűnik, az nyilván azt jelenti, hogy az illető, akinek a barátjának vallotta magát, már nem érdekli. Időlegesen, vagy hosszabban, de nem kelti fel a figyelmét, nem gondol rá, vagy jobb dolga is. Oké, érthető! Az emberek már csak ilyenek

De a nem létező isten szerelmére! Ha utólag kiderül, hogy a magára hagyott baráttal történt valami, akkor mi az istenért jelenik meg és játssza el a mély megbánást tanusító "Ment a hűtlen nehéz fejjel" szerepet?!? Mi ez a szánalmas, saját maga előtt is eljátszott kétszínűség? Miért nem marad ott ahol van, tisztességgel, az egykori döntéséhez tartva magát, hogy már nem tartozik ahhoz, akit magára hagyott?

Egyre inkább biztosabb vagyok benne, hogy amit az emberek úgy hívnak, hogy traumák feldolgozása, valójában csak az előzetesen elkövetett hibáik miatt érzett lelkiismeretfurdalásnak a jó mélyre tömködése, szándékos elfelejtése, sőt, önmaguk meggyőzése arról, hogy nem annyira hülyék.

Sőt, tovább megyek. Ezek az előzetesen véghezvitt dolgok (mondjuk valakinek a magára hagyása) valójában nem is biztos hogy "hiba" a szó szigorúbb értelmében. Inkább csak egy folyamat vége, ami egy ember kapcsolatban megtörténik- és ez az eltávolodás. Mégis lelkiismeretfurdalást érez az ember, nyilván azért, mert egyrészt nem tudja normálisan kommunikálni a másik felé a helyzetet, inkább hazudik, másrészt meg azért, mert társadalmilag sem elfogadott dolog, hogy valakinek azt mondjuk: Figyelj, én meguntalak.

Tulajdonképpen nem hinném, hogy a hazugság része miatt bárkit is lehet károztatni, hiszen ebben az országban az őszinteségnek nincs kultúrája. De azért némi erőfeszítést tehetne az illető, minimum azért, hogy normalizálja a helyzetet.

Szóval a vége mégis az, hogy itt ülök egyedül, lassan fél négy, és Albert Györgyi szavai (sorai) jutnak az eszembe arról, hogy a depressziós ember irreálisan áll hozzá a munkájához, életéhez, emberi kapcsolataihoz: végletesen maximalista, mindig a lehet legjobbat akarja, és ha nem úgy megy, akkor azt szörnyű traumaként éli meg, sok szorongással. Pedig a többi ember élete teljesen átlagosan működik. (Nem pontos idézet.)

És akkor itt jön a következő kérdés: vajon ez egy irreális elvárás? Hogy legyenek olyan barátaim, akikre azért mindig lehet számítani (persze normális keretek közt), és akik rám is számítanának? Akik nem tűnnek el időről időre, akiket érdekel, hogy mi van velem. Vagy lehet hogy pont velem lenne baj? Na jó, de az ember mégiscsak úgy szereti a barátait, ahogy vannak. A hibáikkal együtt, mert az mindenkinek van. Ennyire se lennék szerethető? Vagy érdekes? Mit csinálhatok rosszul?

Az emberek nagy része tényleg csak vegetálgat, amikor van vele valaki, akkor elviseli, talán még örül is, ha nincs, akkor meg csak néz ki a fejéből? És még azt mondják, hogy az ember társas lény? AKkor most vagy a tudósok a hülyék, vagy mindenki más.

Nem is tudom.

Ön szerint, kedves Tibor?

Jelentem megvan a zokni gazdája. Zongorista barátunké, aki legalább 2 hónapja, hogy utoljára itt aludt. Két hónapja. Ezek szerint ennyir nem nézek be a lepedő alá? Hát ez nagyon furcsa. Egyébként neki is. Most éppen valahol milánóban van hol van próbajátékon. Szerinte tök jól sikerült.

Van egy kollégám, egy fiatal srác. Szegényke.

Na nem azért, mert a kollégám, hanem mert állandóan rákattan mindenkire. Ez egy ilyen tipikus duci, jókedélyű srác. Mondjuk kicsit furcsa, hogy hatalmasakat röhög a saját viccein. Szinte már fülsértően hangos. És - önhibáján kívül - kissé tolakodó. Egy napja dolgoztunk együtt, mikor már ölelgetni akart. Tényleg sajnálom szegényt, mert láthatóan szeretethiánya van, csakhát erre nem megoldás, ha hagyom magam ölelgetni, főként úgy, hogy én a fenébe se kívánom.

Meg is mondtam neki hogy csak puszival búcsúzzon el, és hadd ne kelljen már két nap után mentegetőznöm, hogy miért nem akarok vele járni. Mert ő mindenkire rákattan, ahogy mondtam.

Na találkoztam a fotóssal. Gondoltam 3 héttel a szakítás után azért csak lenyugodott már valamennyire. Hát nem. Első kérdés: "és akkor én tényleg nem kellek neked, cicamica...?"

Hülye.

Istenem. Megtaláltam a norvég fél pár kék csíkos zokniját a lepedőm alatt. A sarka ki van kopva és koszos a talpa. Furcsa érzés tudni, hogy "imádatunk" (azért ez túlzás) tárgya ugyanúgy esendő, és kihívásokkal küzd a tökéletesség terén mint saját magunk.

(hallgasd és közben olvass.)

Még valamikor nyár elején, mikor itthon voltam, a társasággal az egyik nagy budapesti koncertteremben meghallgattunk egy nagyszerű koncertet Grieg műveiből. Ott volt a norvég is. Mosolyogtunk is nagyon, mert hiszen Grieg a -talán- legnagyobb, de mindenképpen nemzetközileg legismertebb norvég zeneszerző.

Nem volt unalmas a koncert, sokkal inkább elmélyedős, elmerengős, a laikusok is élvezték. Mellettem ült az "én norvégom"- akkor még semmi sem volt köztünk -de már mindketten tudtuk, hogy.

Solvejg szomorú dala közben vettem észre, hogy a kezünk egymáshoz ért, de nem is emlékeztem, mikor. Kicsit bámultam a kezeinket. Furcsán természetesnek tűnt az egész. Az érintés, a mozdulat. Solvejg dala az elűnt szerelemről szól, a messzire vándorolt kedvesről.

Most is ezt a zenét hallgatom. Furcsa módon akármennyire is vonzódom a karib-térséghez, meg afrikához, azért sokkal inkább észak-európa az otthonom. Az az igazi.

Látjátok kedves olvasók, az egykor oly' vagány blog mostanra leépült ilyen csöpögőssé-nyávogóssá. Hát most mit szóltok  hozzá. Persze nem mintha érdekelne, szeintem úgyse olvassa senki - kivéve talán robertot, aki nagyon hűségesen nézegethet, hogy észrevette, hgy frissítés van a blogon:)

Tegnap annyira de annyira át akartam volna hívni valakit este. De senkihez sem volt kedvem. Állandóan a norvég járt az eszemben. Ha ő elérhető közelségben volna, megkötözném és elrabolnám, felraknám a galériára, és soha többé nem engedném el. Na jó. Ha nem is soha többé, de jó ideig biztos nem. Ő lenne az én egyszemélyes háremem.

Annyira szeretném már érezni az orromban az a friss, metsző levegőt amit a tél hoz. Mikor az ember kinyitja az ablakot, és megcsapja a láthatatlan hideg. Az az illat, ami azt üzeni: itt a tél! Jön a hó! Jön a karácsony!

Érezném már a didergést az orrom mélyén, hogy csíp a tél.

És érezném már, hogy az ablakot becsukva valaki meleg ölelésébe zár.

Amíg az ember fiatal és bohó (és az összes ilyen szar szófordulatot megtanulja) sok hibát elkövet. Például a türelmetlenség hibáját. Aztán van, aki sosem tanul, és nem érti meg as saját érdekeit, és egész életében türelmetlen marad.

Speciel én már nem vagyok türelmetlen. Tudok várni, várakozni. Mindenkinek meg kéne tanulnia élvezni a várakozást. Tudom, talán furcsán hangzik, de én igenis tudom élvezni. Hogy miért? Talán azért, mert tudom, hogy utána jön valami. Amíg várakozom, tudok tervezgetni, álmodozni, tudom, hogy valami jó jön  majd. Legalábbis remélhetőleg.

Kicsit hiányzik norvég barátunk.

Nem. Mégsem. Nem ő hiányzik. Hanem az a dolog, amit talán a jelenléte okozna. Nem is ismerem, alig jobban, mint bárki mást ebből a laza baráti körből. Sőt, talán még kevésbé. Én nem vagyok egy gyanakodó ember, de nem kíváncsi lennék, hogy mi van a fejében. Mert úgy gondolom, sokkal több annál, mint amit mutat.

De mindenesetre várom a napot, mikor újra találkozhatunk.

Ja és ma fellapoztam a neten egy társkereső oldalt. Elborzadtam saját magamtól. Mindig utáltam az ismerkedésnek ezt az erőltetett formáját. Az életben is nehezen találok olyat, akinek kicsit is hasonlít az érdeklődési köre. Nemhogy neten, ahol vidéki asztalosok és mosógép-szerelők hirdetnek.

De ha már egyáltalán ráklikkeltem egy ilyen oldalra az volt az első lépés. Vajon mi lesz a következő?

Az elmúlt kb. két napban a norvégon gondolkodom. Tudom, nem kéne. Azért mégis érdekelne, hogy ő mit gondol erről az egészről. Korán reggel ment el, nem tudtunk beszélni, én akkor még használhatatlan vagyok, legalábbis kommunikáció szempontjából.

Azért ma meglepődtem. Végre feljött msn-re (persze én köszöntem rá), és kibökte, hogy eljött oroszországból. Egyszerűen fogta magát, meg minden cuccát, és átrepült bécsbe. Azt mondta, elege volt, nem lehetett ott dolgozni, nem voltak körülmények. Csak úgy, minden nélkül, fogta magát, és lelépett. Hihetetlen. Azért én kedvelem a spontán embereket.

Hát érdekes dolgok vannak. Emlékeztek még a norvégomra. Hát ő most lelépett oroszországba dolgozni. A "rendes" szakmája ugyanis gyermekorvos (hát nem édes? mondtam hogy egy elbűvölő alak...). Noshát ott dolgozik ő immár két hónapja. Mi, a baráti társaság fájón hiányoljuk. Szar dolog, hogy elment, na. Tudtuk, hogy nem marad örökre, ő is tudta, de amikor tényleg megtörténik az, hogy elmegy, az akkor is nehéz.

Köztünk soha nem történt semmi. De mindig is volt valami furcsa a levegőben mikor egymásra néztünk. Tudtam hogy a tekintete felém beszédesebb, min mások felé. És azt hiszem én is úgy néztem vissza rá. Nem titkoltuk egymás előtt. Vele tudtam meg hogy teljesen némán is ki lehet fejezni dolgokat, pusztán a hallgatással. Mikor két hónapja elment, az utolsó bulink végén, mikor mindketten tudtuk, hogy nem találkozunk jó ideig, csak ültünk szemben egymással a bárpultban, és néztük egymást. Néha elmosolyodtunk, kicsit zavarba jöttünk. Aztán így lett vége az estének. Akkor.

Most egy hétre visszajött ügyintézni meg eladni a pesti lakását. Az egész hetem be volt táblázva, egyszer tudtunk összefutni az elején, akkor rövid időre, meg tegnap, a végén, szintén egy bulizás erejéig.

Ültünk egymás mellett, a többiek épp mászkáltak meg dumáltak. Átölelt, olyan mackósan, norvégul, és azt mondta, hogy csak annyit akar mondani, hogy sajnálja.

Én is sajnáltam nagyon. Hogy mit? Nehéz megmagyarázni. Pontosan tudtuk mindketten, de megfogalmazni iszonyú nehéz. Talán azt ami sosem lehet. A közös jövőnket, amit tarthatna két hétig, de akár sokkal hosszabb ideig is. Mindketten fájdalmat éreztünk azért, mert ez a jövő soha nem következhet be. Én már a múltkor is éreztem, hogy valami beefejezetlen maradt. Vagy el sem keződötött. De azért mégiscsak létezik, ha már a kezdetét is hiányoljuk... Ahogy a kétajtós szekrény vállai körbefogtak, nem tudtam türtőztetni magamat, megkönnyeztem a helyzetet.

Aztán kimentünk levegőzni, és azt hiszem egy kicsit megijedt. Azt mondta hogy mindennél jobban szeretne most megcsókolni, de ő holnap elmegy, és bármi lenne, baszhatjuk, és, és, és... erre azt válaszoltam hogy akkor csókoljon meg. És akkor megtette.

Aztán hónom alá kaptam, és hazahoztam. Utolsó órák. Volt bennem valami mohó kétségbeesés, valami telhetetlen ragaszkodás, hogy mostmár amíg csak lehet velem marad. Az utolsó órákat együtt töltjük. És hát töltöttük. Én élveztem. Meg gondolom ő is. Legalább annyira perverz mint én, gondolhattam volna. Talán kicsit többet ittunk annál (vagy pont hogy kijózanodtunk), hogy azért 100 %-os legyen a dolog. De annyira aranyos volt, ahogy átölelt, előtte is, utána is reggel is. Tetszik nekem, hogy ilyen nagydarab. És egyáltalán nem azért az, mert ki van gyúrva. Csak simán az ősi germán törzs génjei... :)

Szóval ez e csávó aranyos, ki tudja mi lenne később. Pedig nekem megfelelne. Csak a farka lenne egy kicsivel nagyobb.

Hát én későn érő típus vagyok. Ez biztos. Közelebb vagyok már a 30hoz mint a 25höz. Aztán most kezdtem el élni úgy igazán. Vagyis: most akarok úgy élni igazán.

Hála égnek, hogy 20-22-nek nézek ki. Ez hatalmas dolog, az ember örül neki. Igen, jó látni a megdöbbenést az embereken, mikor megmondom  a koromat. Nemrég egy barátnőm a szememre hányata: Az isten szerelmére! A te tested egy húsz évesé teljesen!" -hát ettől örültem mint majom a farkának,

Most egyelőre többet nem tudok írni. Asszem kevesebb bort kéne inni:)

.

Köszönöm az üzeneteket, fogok írni rendszeresen (legalábbis szándékom szerint), csak nem mindig van időm és ihletem idekanyarintani bármit is. Illetve amikor időm van, akkor ihletem nincs, és mikor ihletem van, akkor meg időm nincs.

Valaminek a kapcsán eszembe jutott egy tavalyi élményem. Vicces módon szól a férfiak által oly sokszor tanusított pökendiségről. Meg az ezt követő pofára eséstől.

Szóval tavaly a "cég"-nél volt egy ideiglenes munkatárs, aki rémesen rámkattant, és nem nagyon bírtam lepöccinteni. Igaz, első este, mikor még alig ismertem, kicsit többet ittunk a kelleténél, és talán kedvesebb is voltam, mint amennyire elegendő lett volna. A lényeg, hogy nem tettem semmi olyat, ami felhatalmazta voltna, hogy utána hetekig zaklasson engem az "imádatával". Ez tulajdonképpen inkább csak simán zaklatást jelentett. Először finoman, aztán egyre progresszívebben mondtam neki, hogy nem akarok vele járni, és amúgy is hagyjon békén. Hát nem volt hajland megérteni.

Szerencsére pont akkor jött magyarországra egy norvég ismerősöm, akit régóta ismertem. Néha találkoztunk, elugrottunk együtt Londonba, Dublinba pár napra és jól éreztük magunkat. És hát az illető profi hokijátékos. (Egyébként meg egy elbűvölő fazon, imádom.) Nyilván sejthető, hogy egy profi norvég hokis hogyan manifesztálódik fizikailag. Képzeljétek csak el. Na pont úgy, kicsit még úgyabbul.

A mi ideiglenes munkatársunk pedig lejött utánam a törzshelyemre, szokás szerint, hogy zaklasson. Simán, bejelentés nélkül megjelent. Tényleg, szó nélkül. Tudta, hogy odajárok, és utánam járkált. A norvég elment két sörért, és a hülyéje meg pont akkor tűnt fel. Megáll az asztalonál, ahol ülök, rátenyerel, és elkezd hisztizni, hogy én milyen hülye vagyok.

Mondom neki, hogy ne haragudjon már, mert ezerszer megbeszéltük a dolgot, és különben sem egyedül vagyok itt. Erre elkerekedk a szeme. Egy pasival?!? - kérdezi. Mondom neki, hogy bingó. - Hát én ezt most felrúgom! - fröcsögi oda, én meg meglátom mögötte a norvégot. (A hülyegyerek sem kisdarab, de azért nem egy nagy szám.)

Mondom jólvan épp ott áll mögötted. A hülyéje megfordul, nagy lendülettel, és hát szembetalálta magát egy melkassal. Meg egy pár sört tartó kézzel. Felnéz. Az ő arcát nem láttam, de a norvégét igen. Szegény nem értette a helyzetet , de azért a következő pillanatban barátságosan elmosolyodott. A hülyegyerek ezt nyilván fenyegetésnek vette, és határozottan, de azért hisztis mozdulatokkal kikerülve elviharzott. Hát azóta nem láttam.

Ma találkoztam egy kollegámmal. Nem találkozunk túl gyakran, a munkánk során inkább csak időnként, akkor is kevés időre futunk össze. Bizonyos szakmai kérdésekben nagyon egyetértünk, a főnököket is együtt szoktuk nyüstölni, ha valamit el akarunk érni. Igaz, hogy nem csak vele találkoztam, hanem néhány más kollega is ott volt, én szerveztem a találkozót, mert néhány emberi és szakmai dolgot muszáj volt megbeszélni.

És ht ez a srác nagyon édes. Persze picit dagi, picit borostás (ez jól áll neki), számomra kifejezetten szimpatikus és vonzó. Férfias, ugyanakkor mégsem egy állat, okos, tud uralkodni magán, és tud gondolkodni. Nem gondolam volna, de ahogy beszélt, hirtelen megkívántam. Jó, természetesen nem mutattam, mert van barátnője, meg minek kavarni cégen belül, hülyeség.

De azért kicsit sajnálom, hogy nem "próbálhatjuk" ki egymást úgymond. Én legalábbis nem fogom ezt forszírozni. Ahogy néztem, az jutott eszembe: basszus, végre egy férfias férfi! Egy igazi férf! Olyan aki nem egy marha!

Talán majd egyszer, valamikor.

Tegnap elgondolkodtam a fehérneműs szekrény fölött. Nekem ugyanis nem igazán vannak szexis fehérneműim. Egyszerű oka van ennek, mégpedig az, hogy marha kényelmetlenek. Én meg nem vagyok mazochista, utálok egész nap feszengeni kényelmetlen fehérneműben. Képzeljétek csak el, a csipkék irritálnak, viszketek tőlük a bőröm, mert az én bőröm elég érzékeny. Meg hát sok csinos fehérnemű műszálas anyagból van, azt meg eleve utálom magamra venni. Nekem leginkább baba-bugyijaim vannak, szóval ilyen klasszikus szabásúak, pamut anyagból. Nem túl szexisek, de azér nem nagymama szabásúak, és nem is bundabugyik.

Van pár tangám, de azt sem szeretem, hát milyen már, mikor az ember seggében zsinór van? Ráadásul az egészségügyileg sem klappol a tanga, mert az embernek pattanásos lesz tőle a segge. Ugyanis a bugyi a szennyeződésektől is véd a tanga értelemszerűen nem. Aztán szexis-e egy pattanásos segg tangában?

Persze van aki pont a klasszikus bugyikra gerjed. Nem tudom, mi lehetne az arany középút.
Meg egyébként én nem azért hordok bugyit hogy állandó jelleggel szexisnek érezzem magam, és kiszolgáljam a férfiak szexis-fehérnemű igényét.

Aztán a másik, talán nagyobb probléma: a melltartó. Nekem viszonylag nagy mellem van. Nagyon nem mindegy, hogy milyen melltartót hordok. Az olcsók nem jó minőségűek, nekem meg olyan kell, ami tényleg tart. Ami egy célrnaszálon lóg, az értelemszerűen nem elég. Nagyon nem mindegy továbbá a szabása sem. Egy rossz szabású melltartóban szánalmasan szarul festek, és szarul is érzem magam. Még a nyáron vettem egy ilyen jó kis push up melltartót. Na persze 10 perc hordás után rá kellett jönnöm, hogy ez nem működik. A mellem ugyanis előbb utóbb kibuggyan belőle. Tudjátok, milyen szar az amikor az ember percenként rakja vissza a mellét a melltartóba?

A legkényelmesebbek persze a sportmelltartók, csak ezeknek a szexisség-faktora valahol a nagyon mély minusz értékekben vánszorog.

Persze van néhány olyan cuccom, ami ugyan nem csipkés meg habos, de egész jól néz ki. Bugyiból pl van franciaszabású pamut bugyim. Csak az már el van kopva kissé. Kéne új... hjaj, mennyi bajom van, tudom....

Tegnap elgondolkodtam a fehérneműs szekrény fölött. Nekem ugyanis nem igazán vannak szexis fehérneműim. Egyszerű oka van ennek, mégpedig az, hogy marha kényelmetlenek. Én meg nem vagyok mazochista, utálok egész nap feszengeni kényelmetlen fehérneműben. Képzeljétek csak el, a csipkék irritálnak, viszketek tőlük a bőröm, mert az én bőröm elég érzékeny. Meg hát sok csinos fehérnemű műszálas anyagból van, azt meg eleve utálom magamra venni. Nekem leginkább baba-bugyijaim vannak, szóval ilyen klasszikus szabásúak, pamut anyagból. Nem túl szexisek, de azér nem nagymama szabásúak, és nem is bundabugyik.

Van pár tangám, de azt sem szeretem, hát milyen már, mikor az ember seggében zsinór van? Ráadásul az egészségügyileg sem klappol a tanga, mert az embernek pattanásos lesz tőle a segge. Ugyanis a bugyi a szennyeződésektől is véd a tanga értelemszerűen nem. Aztán szexis-e egy pattanásos segg tangában?

Persze van aki pont a klasszikus bugyikra gerjed. Nem tudom, mi lehetne az arany középút.
Meg egyébként én nem azért hordok bugyit hogy állandó jelleggel szexisnek érezzem magam, és kiszolgáljam a férfiak szexis-fehérnemű igényét.

Aztán a másik, talán nagyobb probléma: a melltartó. Nekem viszonylag nagy mellem van. Nagyon nem mindegy, hogy milyen melltartót hordok. Az olcsók nem jó minőségűek, nekem meg olyan kell, ami tényleg tart. Ami egy célrnaszálon lóg, az értelemszerűen nem elég. Nagyon nem mindegy továbbá a szabása sem. Egy rossz szabású melltartóban szánalmasan szarul festek, és szarul is érzem magam. Még a nyáron vettem egy ilyen jó kis push up melltartót. Na persze 10 perc hordás után rá kellett jönnöm, hogy ez nem működik. A mellem ugyanis előbb utóbb kibuggyan belőle. Tudjátok, milyen szar az amikor az ember percenként rakja vissza a mellét a melltartóba?

A legkényelmesebbek persze a sportmelltartók, csak ezeknek a szexisség-faktora valahol a nagyon mély minusz értékekben vánszorog.

Persze van néhány olyan cuccom, ami ugyan nem csipkés meg habos, de egész jól néz ki. Bugyiból pl van franciaszabású pamut bugyim. Csak az már el van kopva kissé. Kéne új... hjaj, mennyi bajom van, tudom....

Most meg itthon vagyok egyedül, és marhára unatkozom. Kínomban már kitakarítottam.

Na. Megmondtam neki. Msn-en. Nem volt könnyű, de tulajdonképpen ő provokálta ki. Próbáltam neki nagyon finoman és őszintén megmondani, hogy egyszerűen nem felel meg nekem. Persze erre bedühödött, és elkönyvelte hogy egy hazudós hülye picsa vagyok, aki csak játszik. Pedig ha tudná, hogy az utóbbi napok nekem legalább annyira szarok voltak, mint neki most. Még hogy én játszottam vele... pf.

Jelenleg abba a hitbe lovallja bele magát, hogy neki aztán nem kellek se én, se a többi nő.

Pedig... igazából épp hogy ő nem kell senkinek. Nekem sem.

Szomorú dolog, majd egyszer talál valakit, aki tolerálja az igen magas hülyeség faktorát. Vagy nem. De mindegy is.

Asszem most le kéne gyorsan feküdnöm aludni, mielőtt a depresszió elhatalmasodik rajtam. Hát sok pozitívat nem tudok ma írni. Az már kórus szorongás az egyedülléttől hogy az ufoktól félek félálomban? Na inkább lefekszem.

Most. Most. Most. Most megmondom neki. Gabi is azt mondta hogy mondjam meg neki így. Msn-en. Mert így könnyebb, és muszáj hagynia szóhoz jutni.