Úgy zajlik az élet ha szép, mi? Vagyis izé. Fordítva. Ferdítve.
Ma ismét együtt voltunk azon a helyen, ahova járni szoktunk és ott volt a norvég is.
(Ja, a tegnapi találkozónk igen jól sikerült. A ma ezzel szemben már furcsa volt, mert):
Olyan szomorú volt egész este. Nem járunk, nem lógunk egymáson folyton. De azért néha odajöhetett volna. Láttam rajta, hogy valami baja van. Reméltem, hogy nem velem. Tudjátok, van a távolba meredő tekintet, az az elrévedő szomorú, gyászos ábrázat.
Na, én ezt bámultam egész este. Mondhatom, marhajó kedvem lett tőle nekem is.
Kaptam tegnap egy rózsát az egyik fiatalembertől ott. Nem kell gondolni semmire, tök részeg volt, és unalmában megvásárolta a virágárus lánytól az egyik virágot. Na, hát a rózsám ott maradt a helyen, ma megtalálam beleállítva egyik pohárban. Viccelődtem vele, mutattam a norvégnak, hogy ezt kaptam tegnap. Nem tudom felfogta-e, hogy mit mondtam. Hülyéskedett a virággal, aztán elvonultak csocsózni az egyik csajjal. Amikor visszaöttek, bamm, mintha fejbe vágtak volna engem. A lány hajában volt a rózsám. Semmi sem esett rosszul ma este, csak ez. De ezt sem vettem túl komolyan. Mikor elhagytam az épületet (mint Elvis), nagy nehezen kiszedtem uraságából, hogy mi a baja. Hát mi. Egy csaj. ezen nevettem, bíztattam rá, hogy meséljen, de nem akart.
És furcsa, hogy nem vagyok elkeseredve. Kicsit talán csalódott, de valahogy ezzel együtt jön a megkönnyebbülés is. Talán mert nem nekem kell spekulálnom azon, hogy mi legyen vele. Legalábbis egyelőre semmiképp. Utálnám, hogy belémzúgna (na jó, ezt még így konkrétan nem utálnám), és aztán el kéne döntenem, hogy akarok-e vele komolyan járni. Mert ez egy bonyolult helyzet lenne. Jól nem nagyon jöhetnék ki belőle.
De így nincs semmilyen felelősségem. Szenvedjen vele más, mondanám flegmán. De mégsem jön így ki. Inkább az, hogy azt nem sajnálom, hogy nem akar járni velem. De azt igen, hogy barátnak se nagyon tart. Akkor nem lenne ilyen elérhetetlen.
Olyan az életem mint egy elbaszott szappanopera.
Egyedül jöttem haza, reszkettem a vékonyke "téli"kabátoman a villamosmegállóban, olyan hideg volt. És csak arra tudtam gondolni, hogy van az a régi-régi ember, aki miatt szenvedtem a szakítás előtt is, meg után is. Sok évvel ezelőtt. A világ fordult már néhányat azóta. És mégis néha olyan közel érzem magamhoz. A következő pillanatban meg hihetetlen távolinak.
De most közel éreztem. Minta pár napja találkoztunk volna utoljára. Valójában legalább három éve. De hihetetlen élénken hallom a hangját, érzem a jelenlétét.
Valami marha szar féreg rág engem. Talán azért örülök, hogy a norvég nem akar velem járni, mert akkor még fetrenghetek ebben a lehetetlen helyzetben, mert még nem kell megoldanom - bármennyire is akarnám.
Bármennyire is cuki a norvég, az lüktetett bennem hazafelé, hogy nothing compares. Nothing compares. Ismeritek a dalt, nem?
Az orromat a hideg villamosablakhoz nyomtam, és hagytam, hogy elsuhanjanak előttem budapest fényei. Éreztem, hogy mellettem is így suhannak el a dolgok.És valami üresség tart belülről. Vajon van-e esélyem még valaha olyannak lenni, mint előtte. Nem, azt hiszem, ez kizárt.
Egy megkeseredett öreg banya leszek, aki a botjával veri a szomszéd kutyáját magányosságában.
