Tegnap borzasztóan horrorisztikus éjszakám volt. Én hülye. Az ember utólag mindig átkozza magát olyan dolgok miatt, amelyeket azelőtt úgyse tudhatott.
Szóval nem sokon múlt, hogy nem vertek/erőszakoltak/öltek meg. Egészen pontosan nem tudhatom, de azokban a percekben biztos voltam benne, hogy akármi megtörténhet. Tudtam, hogy a helyzetet a lélekjelenlétem, és főképp a szerencse mentheti meg.
Először a nagy széket baszta a földhöz, utána engem az ágyhoz, lefogott, elszorította a kezemben a vérkeringést és az arcomba ordítbált. Azt mondta, hogy azt akarja, nekem is fájjon, nagyon fájjon, ahogy neki is az, hogy én nem szeretem. Az arca teljesen eltorzult, el kellett játszanom, hogy ellágyulok, és utána azt, hogy nem is volt akkora dolog az egész. Tudtam, hogy itt már csak a kussolás segíthet, ez az a pillanat, amikor egy szót sem szabad szólni.
És utána még itt aludt, mintha mi se történt volna, és csak délelőtt szabadulattam meg tőle. Nem akartam elküldeni éjszaka, tudtam, hogy egy rossz szó, és lehet hogy az után nem úszom meg könnyen egy beteg ember dührohamát. Mert beteg, erre rájöttem. Rémes, egyszerűen borzasztó, olyan volt mint egy őrült, magában beszélt, és egyre jobban kiborult.
Soha többé nem akarom látni. Soha. Ebbe a lakásba többet nem teszi be a lábát.
Egyáltalán nem érti, hogy mennyire gáz amit csinált, utána közölte, hogy azért kellett, mert én voltam a hülye. Az ilyeneket kezeltetni kéne, benyugtatózni, hogy soha ne árthasson senkinek. Ő nem látja magát, nincs tisztában vele, hogy mit csinált, és hogy ennek milyen következményei lehetnek.
