Hát érdekes dolgok vannak. Emlékeztek még a norvégomra. Hát ő most lelépett oroszországba dolgozni. A "rendes" szakmája ugyanis gyermekorvos (hát nem édes? mondtam hogy egy elbűvölő alak...). Noshát ott dolgozik ő immár két hónapja. Mi, a baráti társaság fájón hiányoljuk. Szar dolog, hogy elment, na. Tudtuk, hogy nem marad örökre, ő is tudta, de amikor tényleg megtörténik az, hogy elmegy, az akkor is nehéz.
Köztünk soha nem történt semmi. De mindig is volt valami furcsa a levegőben mikor egymásra néztünk. Tudtam hogy a tekintete felém beszédesebb, min mások felé. És azt hiszem én is úgy néztem vissza rá. Nem titkoltuk egymás előtt. Vele tudtam meg hogy teljesen némán is ki lehet fejezni dolgokat, pusztán a hallgatással. Mikor két hónapja elment, az utolsó bulink végén, mikor mindketten tudtuk, hogy nem találkozunk jó ideig, csak ültünk szemben egymással a bárpultban, és néztük egymást. Néha elmosolyodtunk, kicsit zavarba jöttünk. Aztán így lett vége az estének. Akkor.
Most egy hétre visszajött ügyintézni meg eladni a pesti lakását. Az egész hetem be volt táblázva, egyszer tudtunk összefutni az elején, akkor rövid időre, meg tegnap, a végén, szintén egy bulizás erejéig.
Ültünk egymás mellett, a többiek épp mászkáltak meg dumáltak. Átölelt, olyan mackósan, norvégul, és azt mondta, hogy csak annyit akar mondani, hogy sajnálja.
Én is sajnáltam nagyon. Hogy mit? Nehéz megmagyarázni. Pontosan tudtuk mindketten, de megfogalmazni iszonyú nehéz. Talán azt ami sosem lehet. A közös jövőnket, amit tarthatna két hétig, de akár sokkal hosszabb ideig is. Mindketten fájdalmat éreztünk azért, mert ez a jövő soha nem következhet be. Én már a múltkor is éreztem, hogy valami beefejezetlen maradt. Vagy el sem keződötött. De azért mégiscsak létezik, ha már a kezdetét is hiányoljuk... Ahogy a kétajtós szekrény vállai körbefogtak, nem tudtam türtőztetni magamat, megkönnyeztem a helyzetet.
Aztán kimentünk levegőzni, és azt hiszem egy kicsit megijedt. Azt mondta hogy mindennél jobban szeretne most megcsókolni, de ő holnap elmegy, és bármi lenne, baszhatjuk, és, és, és... erre azt válaszoltam hogy akkor csókoljon meg. És akkor megtette.
Aztán hónom alá kaptam, és hazahoztam. Utolsó órák. Volt bennem valami mohó kétségbeesés, valami telhetetlen ragaszkodás, hogy mostmár amíg csak lehet velem marad. Az utolsó órákat együtt töltjük. És hát töltöttük. Én élveztem. Meg gondolom ő is. Legalább annyira perverz mint én, gondolhattam volna. Talán kicsit többet ittunk annál (vagy pont hogy kijózanodtunk), hogy azért 100 %-os legyen a dolog. De annyira aranyos volt, ahogy átölelt, előtte is, utána is reggel is. Tetszik nekem, hogy ilyen nagydarab. És egyáltalán nem azért az, mert ki van gyúrva. Csak simán az ősi germán törzs génjei... :)
Szóval ez e csávó aranyos, ki tudja mi lenne később. Pedig nekem megfelelne. Csak a farka lenne egy kicsivel nagyobb.
