.... és a segítségért való kiabálásról. Egy nem túl szolidan fazonírozott komment szerint szánalmas dolog egyedül lenni, és szánalmas dolog mindezt megosztani egy blogon. Szerintem meg nem az. Sőt, egyáltalán nem az.
Az egyedüllét egy állapot. Nem szégyen tárgya, nem erény, semmi ilyesmi. Ez csak egy ... helyzet.
Ami szánalmas lehet, az a gyávaság. Például gyávaságból olyan ember mellett maradni / lenni, aki igazán nem nekünk való, csak azért mégis, illik, na. Valaki köll az ember mellé.
Na, például EZ valóban szánalomra ad okot.
De hogy valaki fiatalabb, vagy idősebb korában hajlandó felvállalni a magányt, az egyedüllétet, hajlandó belevágni abba, ami az egyik legnehezebb dolog - még akkor is, ha ezt előtte nem tudja - annak a reményében, hogy később valami jó történen vele; nos hát, ez mindenképpen bátorság, és igazán gratulálok mindenkinek, aki hasonló helyzetben van, aki mert lépni.
Mert aki mer - az nyer. De legalábbis esélyt ad rá, na.
Az meg, hogy mindezt leírom... szintén nem hinném, hogy szánalmas. Vehetjük terápiának - persze akkor jön a kérdés hogy "Akkor meg miért nem magadnak írsz, a fiókba"- először is azért bazmeg, hogy legyen mit kérdezned, másrészt meg amiatt, mert az ember magának éppen úgy nem ír, mint ahogy nem is főz. Egy emberre felesleges főzni. Saját magamnak írni...? Legalább annyira nem motivál.
Olvasol még kedves magányos, aki annak idején azt írtad be a google-be, hogy "egyedül vagyok", és úgy találtál rám? Egyedül vagy még?
Én nap mint nap végignézem, hogy a magányos ismerőseim találnak maguknak valakit, akivel egy fokkal kevésbé érzik magukat magányosnak. Aztán lassan elsodródnak egymástól, és újra magányosak lesznek.
Vajon ezek az emberek megszűntek valaha is egyedül lenni? Vagy azt hitték? Vagy csak azt akarták hinni...?
Mikor nem magányos az ember? Mikor fizikailag társaságban van?
Vagy mikor minden gondolatát megosztja a másikkal, és ez kölcsönös? Asszem ez nem kérdés. De vajon ezt más nem tudja?
... vagy nem akarja tudni?
Jaj de jót aludnék most, ha nem lennék egyedül.
