Jajj, de rég nem írtam már ide. Azóta történt több dolog is. A nyár elég mozgalmas volt, de már befejeztem a munkát a mórok földjén. Itthon vagyok megint.

Emlékeztek talán az izraeli kissrácra akiről írtam alant. (Aki nem, az olvasson vissza.) Hát igen. Kiderült hogy sajnos a nagykorúsággal együtt nem jár a szellemi és érzelmi érettség is. Hetekig jól elbulizgattunk, aztán egyszer csak puff, beütött a krach. Persze nem történt semmi köztünk, egyszer fogta meg talán a kezemet. Pedig az ereszed-el-a-hajam bulik után többször aludtam én az ő szobájában, meg ő az enyémben. Szóval beütött a karch. HIrtelen megsértődött azon, hogy én a munkahelyünkön népszerű vagyok. Hogy engem kedvelnek a felszolgálók, a személyzet, meg a vendégek is. Pon tosan nem tudom, mi volt a baja, mert ő maga is letagadta. De azt hiszem, hogy sokkal inkább saját magával volt problémája, konkrétan az, hogy amikor férfinek kellene lennie, egyszerűen leblokkol, és marad a gyerekes barátokvagyunk-nál. Szóval inkább a saját frusztrációjára volt mérges, mint rám, persze rám nem is volt oka mérgesnek lenni.

De mindegy is, sajánálom őt mint embert, meg mint havert, mert igazán jól elvoltunk együtt. Szép volt a nyár együtt, és utálom, hogy így van vége. De nem tőlem függött.

Szóval egy újabb kártya visszahullott a talonba (pedig ollllyan szép volt, istenem...).

Aztán ami még érdekesebb. Hirtelen hazafele elémsodort az élet egy fotóst, aki kísértetiesen hasonlít valakire a múltamból. Ő is kint dolgozott mombaszában pár hétig, pontosan nem értettem mit, de ha jól értettem, dokumentumfotós. A repülőn legalább egy órát beszélgettünk angolul  (addig azt gondoltam: ez a csávó hogy emlékeztet X-re, hála égnek hogy nem magyar!)- aztán rájöttünk, hogy mindketten Attila ősi nyelvét beszéljük.

(És rögtön ambivalens érzés: A francba! Kurvaélet! Kibaszott jó!)

Ahogy beszélgettünk, a figyelmemet meg kellett osztanom három dolog közt. Egyrészt figyelnem kellett arra, amit mond. Aztán figyeltem arra, hogy mennyire olyan mint X. Állandóan lepleznem kellett ahogy a  hasonlóságokon ledöbbenek. Kívülről belülről. Mindenféle jó és rossz tulajdonságok. Még a múltjuk is hasonló. És végül leginkább arra kellett figyelnem, hogy mindez ne látszódjon rajtam. Nem akartam őt ezzel megbántani.

Aztán landolt a gépmadár, ő pedig lesegített a lépcsőn. Utána nem engedte el még egy darabig a kezemet, de nem volt kellemetlen. Felajánlotta, hogy viszi a táskámat, pedig neki is volt. Egyébként szép magas fiatalember, vakítóan  kék szemekkel, és atléta termettel. A csomagfelvételnél, ahogy lehajolt a bőröndjéért, kiesett az ingzsebéből a pass kártyája, és megvillant rajta az egyik legnépszerűbb és legnívósabb nemzetközi magazon emblémája. Édesen elpirult és visszatömködte a zsebbe.

És meg ott álltam a keringő poggyásszallag mellett, támasztottam a táskámat, és arra gondoltam: itt van valaki, aki ugyanolyan, mint X. Csak nem lúzer. Nem egy senki. Ő igazán valaki.

Sokszor próbálkoztam sokféle emberrel X után. Olyannal is, aki kicsit hasonlított, és olyannal is, aki kicsit sem. De olyannal még soha sem, aki ennyire. Aki mellett azt érzem, hogy ő van ott. Ijesztő érzés, és valószínűleg nem is jó. Ezért elhatároztam, hogy megpróbálok az ő  személyére fókuszálni.

Másnap találkoztunk. Akkor megtudtam, hogy egy őrült. Egy gátlástalan disznó. De imádtam. Harmadnap is találkoztunk. Akkor megtudtam, hogy egy érző lélek. Készített rólam egy sorozatot. Ruha nélkül.

Aztán negyednap is találkoztunk. Én éppen nagyon lebetegedtem. Még most sem vagyok meggyógyulva teljesen. Ő pedig hagyta, hogy elaludjak, után a pedig ebédett főzött, kitakarított, elmosogatott, még a szomszéd nénit is elbűvölte. Megszerelte a redőnyt.

Tökéletes. Egyszerűen nincs kifogásolható pontja. Hacsak az nem, hogy amikor beállított a vacsorával a szobában, és én már nem aludtam ugyan (de mondjuk félig talán igen), azt hittem, hogy X van ott. Csak egy pillanatig. Az emberi agy csodákra képes. Még X arcát is láttam. Aztán elmúlt a pillanat, és én visszazökkentem a valóságba. Semmi sem látszott rajtam.

De én belülről már tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben.

Nagyon bosszantó hogy az ember múltja, az emlékei, a benyomásai mennyire károsak lehetnek a jelenére. És akárhogy erőlködöm, nem múlik el ez az érzés.

És nem akarok arra kilyukadni hogy az egyetlen lehetséges megoldás az az, ha újra X-szel lennék. Ilyen alternatíva nem létezik.