Az ember egy ideig kattog azon, hogy átbaszták. Aztán kezd leperegni róla a másik neve, arca, emléke. De azon még mindig kattog, hogy valaki képes volt így átbaszni.
Az ember áltatja magát, hogy van kihez mennie hideg téli estéken, van aki szeretettel várja, aki megtesz mindent a jókedvéért.
Aztán csak maradnak a hideg, sötét, téli esték. Sietni az utcán. Még mindig görcsbe rándult gyomorral felnézni az ablakra, hogy ég-e a lámpa. Káromkodni némán, hogy a fenéért lakik ez ilyen közel.
És tudni, hogy nem vár. Nem... nem vár. Nem akar látni. Pár hete még akart, és most valami történt, kifordult helyéből a világ, ő változott meg, vagy én... ?
Szörnyű érzés ez. Mi baj lehet velem...? Az én hibám? Mit tehettem volna máshogy? Így is majd beleszakadtam abba, hogy megfeleljek... és mégis eltűnt, nem vár, nem keres.
Nem szeret.