FRancba. Unatkozom. Nem vagyok álmos, későn keltem. Tegnap meg legalább egy órán keresztül fetrengtem az ágyban, mire rájöttem hogy azért nem tudok elaludni, mert az ágy rosszul van kinyitva, és kissé lejt oldalra. Tudjátok milyen szar az?

Vajon hányan jöttek már rá hogy akár néhány fokos eldöntés is súlyos álmatlanságot okozhat? És vajon miért lehet ez? Vajon az oldalirányú döntés, és a hosszanti is számít, vagy csak az egyik? Próbáltál már aludni ferde ágyon? Lehet hogy túl sok National Geogrphic-ot nézek a tévében, hogy ilyen kérdésdfosásom van?

Három óra van, és én éppen hogy csak kezdek álmos lenni. Továbbra is káros szenvedélyem, hogy főként így, késő éjjel nézegetem az ismerőseimet a wiwen. Különösképp a régi osztálytársakat, akik mostmár lassan iparszerűen űzik a házasodás-gyerekcsinálás intézményét. Általában elborzaszt, vagy meglepnek a képek, amiket náluk találok. Jobb esetben csak meglep, értetlenséget vált ki. Ezeknek így tényleg jó? Persze, nem túl fiatalok már, kb. pont a gyerekcsinálós korban vannak. Na de mégis, ez a sok ember valóban a lehető legjobban döntött? Furcsa, ambivalens érzés egyébként. Egyrészről nagyon mélyen tud érinteni a dolog. Pedig én nem akarok se férjet, se gyereket. Egyelőre. Valamikor, majd, persze.

Mégis értetetlen indulatot vált ki belőlem a mások élete. Miért, vajon miért? (Megint kezdődik a NatGeo-s kérdésfosás.) Én tudom a legjobban, hogy ha belőlünk valami indulatot vált ki, akkor elsősorban saját magunkat kell megvizsgálni.

Na jó, de mégis, mi bajom van? Férjet akarok-e? Nem. Gyereket akarok-e? Nem. Most egyiket sem. Most egyenesbe jell hoznom ezt a hülye cikkcakkokat leíró motorcsónakot, ami az életemet viszi.

Inkább talán az lehet a baj, hogy egyedül vagyok. Nem is nagyon van kivel beszélgetnem. Az utóbbi időben már magamban beszélek néha az utcán. Ha-ha-ha. Annyira nem vicces, inkább elgondolkodtató. Persze ez nem az a fajta magában beszélés, amit a kukázó bácsi/néni csinál egy borgőzös hajnalon, azon bosszankodva, hogy ma hamarabb jöttek a kukások, mint hogy ki tudott volna mászni a kapualjból. Inkább csak elképzelek helyzeteket, elgondolom a reakcióimat bizonyos dolgokra.

Aztán itt van az örök kérdés, hogy most mi a frász van a baráti kapcsolataimmal. Nekem ugyanis komoly igényem van rá, valahogy mégse akar összejönni egy olyan igazán igazi barát sem. Vagy csak én élem meg máshogy a dolgokat. Nekem ugyanis nem fér bele, hogy egy barátom egyszercsak eltűnjön (mondjuk mert felszedett valakit), és hónapokig e jelentkezzen.

Jó, azt megértem, hogy teljesen bele van zuhanva valakibe. De könyörgöm... ez akkor kizáró ok minden másra?

Teszem fel, csak hogy egy önzőnek tűnő (valójában egyébként nem az) szempontt említsek: Az ilyet nem érdekli, hogy velem mi van? Ha mondjuk elütött a villanyos, vagy éhenhaltam? Vagy megrázott a kapucsengő? Na, én ITT tudom gyűlölni és mélyen megvetni az embereket, ugyanis, pontosan az ilyenből lesz az, aki egy barátja szerencsétlensége/halála/elesettsége esetén elkezdi fogni a fejét, hogy jaj hol voltam eddig? Hát ezaz, hol is?!?

Az ilyen fajta morzsol el keserű könnyeket, és játssza majd el a mély megbánást (amit valszeg tényleg meg is él, de akkor kb. a seggét kitörölheti vele mindenki) a nemtörődömségéért.

Na jó. Viszont egyvalamit még mindig nem értek. Ezt magyarázzátok el nekem, kérlek benneteket. Ha ez a fajta "Barátod-vagyok-sosem-tűnök-el-hopp-eltűntem" ember eltűnik, az nyilván azt jelenti, hogy az illető, akinek a barátjának vallotta magát, már nem érdekli. Időlegesen, vagy hosszabban, de nem kelti fel a figyelmét, nem gondol rá, vagy jobb dolga is. Oké, érthető! Az emberek már csak ilyenek

De a nem létező isten szerelmére! Ha utólag kiderül, hogy a magára hagyott baráttal történt valami, akkor mi az istenért jelenik meg és játssza el a mély megbánást tanusító "Ment a hűtlen nehéz fejjel" szerepet?!? Mi ez a szánalmas, saját maga előtt is eljátszott kétszínűség? Miért nem marad ott ahol van, tisztességgel, az egykori döntéséhez tartva magát, hogy már nem tartozik ahhoz, akit magára hagyott?

Egyre inkább biztosabb vagyok benne, hogy amit az emberek úgy hívnak, hogy traumák feldolgozása, valójában csak az előzetesen elkövetett hibáik miatt érzett lelkiismeretfurdalásnak a jó mélyre tömködése, szándékos elfelejtése, sőt, önmaguk meggyőzése arról, hogy nem annyira hülyék.

Sőt, tovább megyek. Ezek az előzetesen véghezvitt dolgok (mondjuk valakinek a magára hagyása) valójában nem is biztos hogy "hiba" a szó szigorúbb értelmében. Inkább csak egy folyamat vége, ami egy ember kapcsolatban megtörténik- és ez az eltávolodás. Mégis lelkiismeretfurdalást érez az ember, nyilván azért, mert egyrészt nem tudja normálisan kommunikálni a másik felé a helyzetet, inkább hazudik, másrészt meg azért, mert társadalmilag sem elfogadott dolog, hogy valakinek azt mondjuk: Figyelj, én meguntalak.

Tulajdonképpen nem hinném, hogy a hazugság része miatt bárkit is lehet károztatni, hiszen ebben az országban az őszinteségnek nincs kultúrája. De azért némi erőfeszítést tehetne az illető, minimum azért, hogy normalizálja a helyzetet.

Szóval a vége mégis az, hogy itt ülök egyedül, lassan fél négy, és Albert Györgyi szavai (sorai) jutnak az eszembe arról, hogy a depressziós ember irreálisan áll hozzá a munkájához, életéhez, emberi kapcsolataihoz: végletesen maximalista, mindig a lehet legjobbat akarja, és ha nem úgy megy, akkor azt szörnyű traumaként éli meg, sok szorongással. Pedig a többi ember élete teljesen átlagosan működik. (Nem pontos idézet.)

És akkor itt jön a következő kérdés: vajon ez egy irreális elvárás? Hogy legyenek olyan barátaim, akikre azért mindig lehet számítani (persze normális keretek közt), és akik rám is számítanának? Akik nem tűnnek el időről időre, akiket érdekel, hogy mi van velem. Vagy lehet hogy pont velem lenne baj? Na jó, de az ember mégiscsak úgy szereti a barátait, ahogy vannak. A hibáikkal együtt, mert az mindenkinek van. Ennyire se lennék szerethető? Vagy érdekes? Mit csinálhatok rosszul?

Az emberek nagy része tényleg csak vegetálgat, amikor van vele valaki, akkor elviseli, talán még örül is, ha nincs, akkor meg csak néz ki a fejéből? És még azt mondják, hogy az ember társas lény? AKkor most vagy a tudósok a hülyék, vagy mindenki más.

Nem is tudom.

Ön szerint, kedves Tibor?