Még valamikor nyár elején, mikor itthon voltam, a társasággal az egyik nagy budapesti koncertteremben meghallgattunk egy nagyszerű koncertet Grieg műveiből. Ott volt a norvég is. Mosolyogtunk is nagyon, mert hiszen Grieg a -talán- legnagyobb, de mindenképpen nemzetközileg legismertebb norvég zeneszerző.
Nem volt unalmas a koncert, sokkal inkább elmélyedős, elmerengős, a laikusok is élvezték. Mellettem ült az "én norvégom"- akkor még semmi sem volt köztünk -de már mindketten tudtuk, hogy.
Solvejg szomorú dala közben vettem észre, hogy a kezünk egymáshoz ért, de nem is emlékeztem, mikor. Kicsit bámultam a kezeinket. Furcsán természetesnek tűnt az egész. Az érintés, a mozdulat. Solvejg dala az elűnt szerelemről szól, a messzire vándorolt kedvesről.
Most is ezt a zenét hallgatom. Furcsa módon akármennyire is vonzódom a karib-térséghez, meg afrikához, azért sokkal inkább észak-európa az otthonom. Az az igazi.
Látjátok kedves olvasók, az egykor oly' vagány blog mostanra leépült ilyen csöpögőssé-nyávogóssá. Hát most mit szóltok hozzá. Persze nem mintha érdekelne, szeintem úgyse olvassa senki - kivéve talán robertot, aki nagyon hűségesen nézegethet, hogy észrevette, hgy frissítés van a blogon:)
