Amíg az ember fiatal és bohó (és az összes ilyen szar szófordulatot megtanulja) sok hibát elkövet. Például a türelmetlenség hibáját. Aztán van, aki sosem tanul, és nem érti meg as saját érdekeit, és egész életében türelmetlen marad.

Speciel én már nem vagyok türelmetlen. Tudok várni, várakozni. Mindenkinek meg kéne tanulnia élvezni a várakozást. Tudom, talán furcsán hangzik, de én igenis tudom élvezni. Hogy miért? Talán azért, mert tudom, hogy utána jön valami. Amíg várakozom, tudok tervezgetni, álmodozni, tudom, hogy valami jó jön  majd. Legalábbis remélhetőleg.

Kicsit hiányzik norvég barátunk.

Nem. Mégsem. Nem ő hiányzik. Hanem az a dolog, amit talán a jelenléte okozna. Nem is ismerem, alig jobban, mint bárki mást ebből a laza baráti körből. Sőt, talán még kevésbé. Én nem vagyok egy gyanakodó ember, de nem kíváncsi lennék, hogy mi van a fejében. Mert úgy gondolom, sokkal több annál, mint amit mutat.

De mindenesetre várom a napot, mikor újra találkozhatunk.

Ja és ma fellapoztam a neten egy társkereső oldalt. Elborzadtam saját magamtól. Mindig utáltam az ismerkedésnek ezt az erőltetett formáját. Az életben is nehezen találok olyat, akinek kicsit is hasonlít az érdeklődési köre. Nemhogy neten, ahol vidéki asztalosok és mosógép-szerelők hirdetnek.

De ha már egyáltalán ráklikkeltem egy ilyen oldalra az volt az első lépés. Vajon mi lesz a következő?