Furcsa dolog ez a tökéletesség. Illetve inkább az a furcsa, hogy időről időre elhisszük első benyomások alapján, hogy valaki az. Aztán persze nagyon hamar kiderül, hogy közel sem. Meg kéne őrízni azt a köztes időt, azt a néhány napot, vagy órát, amíg az ember elbűvölve érzi magát a másiktól, amíg úgy érzi, hogy ez igen, ez aztán valami, ő aztán valaki.
És elkerülni az elkerülhetetlen: azt a pillanatot amikor úgy pofára esik hirtelen, hogy csak úgy visszhangzik a koppanás a belső audiolejátszómban. Azt a percet mikor az ember kényszeredetten igyekszik megtartani a mosolyt az arcán, nehogy kimutassa: A kurvaéletbe.
Illetve van jobb ötletem is. Azért egy kapcsolatban nem csak ez a két állapot létezik. Van egy harmadik is, ami az után jön el, hogy ez ember rájön a másik hibáira, és eldönti, hogy számára elviselhetőek-e, vagy nem. Hosszabb vagy rövidebb idő után, ideális esetben újra eljön az az állapot, mikor úgy érzi: most jó. Most tökéletes.
Vajon mit kéne tennünk, hogy a köztes időszakot, az összecsiszolódást lerövidítstük, és a két "Tökéletesség van"-állapotot minél közelebb hozzuk egymáshoz...?
Annyira fontos dolgok ezek, miért van, hogy az emberek mégis alig foglalkoznak vele?
