Mostanában kicsit nehezen koncentrálok a blogra. Ahogy azt Gildor érzékletesen meg is jegyezte. :) De így van ez, ha az ember vizsgázik, dolgozik, pasizik...:P

Tudjátok arról már akartam írni, hogy a buta pasikat rémesen utálom. Egyszerűen nem bírom őket elviselni. Rémes élmény, ha egy friss szerzeményről kiderül, hogy buta, mint a föld. Mert volt már ilyen. Alapetően nem stílusom összejönni valakivel anélkül, hogy ismerném egy ideje, de azért ez előfordul mindenkivel.
Tudjátok, jön a kis ámor, leül a bal válladra, és jó pofán basz a hülye nyilával. Aztán ebbe az ember beleszédül. Legközelebb már arra ébred, hogy a mellette lévő illető alig-alig értelmesebb egy jóképességű szobanövénynél.
Velem most történt meg, nemrég, tél végén.

Szépen indult. Édes volt, aranyos volt. Lelkesedni tudtam érte. Annyira akartam, hogy sikerüljön... de elég hamar kibújt a szög a zsákból.

Mit tehet ilyenkor az ember? Hát én reménykedtem. Próbáltam kicsit fejleszteni. Beszélgetni vele. Motiválni, hogy gondolkodásban jusson tovább az előszobánál. Hát nem ment, nagyon nem. És nem csak buta volt, hanem makacs is. Azt hiszem egyszer közöltem vele, hogy nemcsak ostoba, és önfejű is, és nevetségessé teszi magát azzal hogy itt erősködik, mikor mindketten tudjuk, hogy én vagyok az okosabb, ő meg úgy csinál, mintha ez nem lenne egyértelmű. Tudom, rossz módszer az igazam alátámasztására, de hirtelen nem jött más, hiba volt, tudom.
Viszont ő akkor összeomlott. Egy szót sem szólt. A sok makacskodásnak az lett a vége, hogy egy rossz rezzenéssel, egy bizonytalan gesztussal elárulta magát. Ő is így gondolta. Ő is tudta, hogy így van.
Aztán dugtunk egy nagyot. Mert az, ettől függetlenül, elég jó volt vele.
Aztán azóta nem láttam.


Ez a mai mese nem volt túl izgis, de fontos az, hogy valaki okos legyen. Számomra.