Mostmár kissé elegemvan abból, hogy egyedül vagyok

A cím, bevallom, kicsit hatásvadász, ebben a bejegyzésről kizárólag a morálról lesz szó, akit a másik szó jobban érdekelne, az menjen a az origo szánalmas TABU rovatába olvasgatni, de a jó édes anyukájával együtt, lehetőleg.

Na nézzük, min lehet ma csámcsogni.
Morál. Van akinek a bársonyosan megbízható dogmákat jelenti, amelyek mentén nem kell gondolkodni. Sajnos rossz hírem van. Akkor is kell(ene). Ez a konzerv megromlott gyerekek már rég, szemétdombra vele.

De nézzük az én helyzetemet. Harmadiknak lenni...? (Bár a mostani esetben még nem vagyok konkrétan az.) Szeretőnek lenni? Hát volt már benne részem. Tavaly, fél évig, koratavasztól későnyárig. És szép volt, meg minden. Ahogy már írtam.

És ne jöjjön nekem senki itt azzal, hogy hát ez erkölcstelen. Ugyanmár. Nem kertelek, leírom, hogy a kialakult helyzetért  nem a szeretőt kell hibáztatni. Hogy egy kapcsolat megromlott annyira, hogy az egyik fél kifelé kacsingat (meg mást is...) az nem a szerető bűne. Az csak annak a két embernek a hibája, akik benne vannak a kapcsolatban. A szerető adott esetben ugyanolyan áldozat.

Viszont más szempontból kettéválaszthatjuk a dolgokat markánsabban. Van az az ember, aki hajlandó szembesülni vele, hogy egy kapcsolatnak akkor van vége, mikor ő kifelé kezdeményez. Meg van aki nem. Nem meri, nem akarja, lelki terror alatt tarják, vagy csak kényelmes, vagy egy szar alak, satöbbi. Ez már más kérdés. De a szeretőnek ehhez semmi köze nincs.

Meglepő módon találtam egy számot most pont erről (nem, nem hiszek a Richard Bach-féle blamában, hogy magunkhoz vonzzuk a dolgokat, szerintem az adott helyzetben csak jobban észrevesszük, Ricsi bácsinak meg elég élénk a fantáziája).

Szóval következzen a dal:
Sugarland, Stay.