Mostmár kissé elegemvan abból, hogy egyedül vagyok

Egyébként meg utálom, UTÁLOM hogy ennyi szar alak van! Ezekkel bazmeg dunát lehetne rekeszteni, sőt, ezek kitennék önmagukban a kínai vörös hadsereg látszámát, hihetetlen...!

Mert most, végre lehet, hogy lett volna valaki, aki annyira megfelel,annyira jó lett volna, egy csomó tulajdonsága stimmelt, ami nagyon ritkán van, sőt, tulajdonképpen ő volt az első hosszú évek óta akitől többet is akartam volna, aki érdekelt.
Csakhát neki barátnője van. Évek óta. És nyavajgott, hogy már nem olyan a dolog. Dehát lehet - szerinte - hogy ennek ilyennek kell lennie. Meg hogy neki hiányzik valami.
Aztán mikor az én ágyamon smároltunk, akkor közölte, hogy én vagyok az, aki hiányzott neki, és most itt vagyok, és bazmeg áldom az eszemet, hogy nem feküdtem le vele, mert miszter "én aztán nem tűnök el, vállalom, amit csináltam"- egyszerűen eltűnt, sőt, nem csak eltűnt, hanem az eltűnése után volt pofája megjelenni, és annyit beírni msn-re, hogy "bocsánat"- és utána rögtön diszkonnektált.
De mi a fasz ez, ha nem tömény gyávaság.

Még szerencse, hogy nem zúgtam bele (másfél alkalomnyi találkozás után nem csoda), és hogy a minimálisnál jobban nem éltem bele magamat (de, kurvára beleéltem magam, tessék), úgyhogy most nem érzem magam úgy, mint aki teljesen erőből nekifutott egy átlátszó ajtónak miközben a túloldalon emberek állnak, és a szemük láttára lepattan mint a rovar, aki nagyot koppan, aztán elhallgat, mindegy, mindegy.

És itt ülök, az újonnan épített lakás (albi) nagyszobájának, közepén, a laminált padlón, egy háromszáz forintos ikea pléden, világít a nagylámpa, éjszaka három van, szól a country, és nincs kedvem felülni a kanapére, vagy az ágyra,mert elegem van, elegem van.

És tegnap este fetrengtem, néztem a Nancy ül a fűbent, és hirtelen úgy éreztem magam, mintha kisgyerek lennék, szóval mikor kisgyerek voltam, és ha elaludtam a tévé előtt, akkor jött az erős felnőtt, felemelt, és berakott az ágyba, és betakart.
És majdnem sírva fakadtam azon, hogy itt nincs senki, aki az erős kezével lehajtaná a laptop tetejét, és közölné, hogy mostmár késő van és megfordítana, és és betakarna.




---
És bár megfogadtam róla, hogy nem fogok, most mégis le kell írnom, hogy kétségbeejt, hogy az ő hangját soha többé nem hallom, hogy nem látom bejönni az ajtón. Itt visszhangzik benne a hangja. Ahogy beszélt. Sosem fog már elmúlni. Csak ha én is elmúlok.