Mostmár kissé elegemvan abból, hogy egyedül vagyok

Mostmár tényleg kezd feltűnni az egyedüllét.
Valamikor másfél éve, egy elhúzódó, nyugis szakítás után kitört rajtam a Jaj-de-jó-szingli-vagyok. És akkor hajrá. Fejes az életbe.
Igaztalan poén volna, ha azt írnám, hogy a fejes helyett pofára estem, nem is volt így. Tulajdonképpen egész élveztem a szingliséget. Megdobta a magánéletemet. A szexuális partnereim száma a duplájára emelkedett az elmúlt másfél évben, az előtte lévő értékekhez viszonyítva.
És ez nem is baj. Ilyen is kell,így huszon nyolc éves korra.

De azért már egy ideje motoszkál bennem, hogy hiányzik valaki.
Valaki olyan, aki egyszer már volt. Nem, nem az a szakítás, amiről már írtam, hanem az előtte lévő. Két évig tartott. Erről nem akarok bővebben írni, mert a szüleim válása, a nyolcéves koromban történt költözésünk, és a tény, hogy Michael Jackson féri, szóval traumaként ezek előtt helyezkedik el az életemben. Máig tisztázatlan dolog az a két évig tartó kapcsolat, hogy a teljes őszinteségből és közvetlenségből a szakítás után (!) hogy fordulhatott abba az undorító posványba, marcangolásba, nálam egy évig tartó depressziós állatpoba, amibe fordult.
 
Na mindegy. Ez lényegtelen, illetve nem az, mert ő volt az egyetlen, akivel igazán jól éreztem magam, és olyat keresek, akivel hasonlóan jól ellennék.

Jaj, NEM, ez nem társkereső blog szóval ha valaki nem bírná visszatartani a grafomán mindenét, és írni, az sürgősen tegyen le erről a szándékáról. Hacsak nem illik rá az oldalt feltüntetett  jellemzés, mert az esetben nem csak ímélt, hanem rögtön telefonszámot is kérek.

A blogot azért nyitottam, hogy beszélmolhassak az eddigi próbálkozásaimról, vagy csak szórakozásaimról, mert hogy beszámoljak a jelenleg futó projectekről.
Első bejegyzésnek ennyi, aztán majd írom a többit. Vagy nem.