Mostmár kissé elegemvan abból, hogy egyedül vagyok

Nem akarok igazán nyavajogni, hogy a férfiak olyanok, mint egy-egy csapás- de azért ez így van. (Kedves férfiolvasó, aki nem bírja a kritikát, most nagyot nyálaz, mint a rózsa nevében, és határozott mozdulattal lapoz mondjuk a ckm.hu-ra mert neki kurvára az való, nem ez.)

Na szóval amikor megtörtént a szakítás B-vel novemberben, egy éves kapcsolat után, hát pár hétig teljesen depressziós voltam, pedig én léptem le. Vagy ez így nem teljesen helyes kifejezés, mert közöltem vele, hogy én kurva szarul vagyok már és nem bírom tovább, egyszerűen nyomaszt, hogy nem vagyok belé szerelmes.
Na ennek is megvolt az oka, de hagyjuk. Ez a blog az ez utáni időszámításról szól.

Szóval egy ideig szarul voltam, aztán kevésbé szarul.
Aztán egy februári szürke koraestén a busz fel szaladva este valaki utánam kiáltott.
Megálltam, mint akit hátbalőttek. Hát igen. Legalább 10 éve nem láttam az illetőt, még gyerekkori bandatag volt, de talán soha nem váltottunk egy szót sem.
Igazság szerint a nevét sem tudtam.

Aztán felszálltunk a buszra, és hazáig dumáltunk. Leszállt velem, pedig nem is ott kellett volna neki, sőt, nem is azzal a busszal. Már a buszon éreztem, hogy ebből akár még lehet is valami, tudjátok na, megvolt az a szikrázás, satöbbi.
Na a gyávaság (amit nem kötök a férfi léthez, pedig megtehetném) akkor jött ki először. Nyilvánvalóan kijelentette hogy neki nincs senkije aki feleségül vehetne. Nem tudom már hogy került szóba, és mindegy is.
A kapualjban közölte, hogy ő most elszalad, mielőtt randira hív, mert pont az ilyen lányok az ő zsánere (erről a szóról mindig a zsámoly jut eszembe, mindegy), szóval hogy ő most elszalad.
És mit csinált?!?
Elszaladt.

Én meg néztem a panelház kapualjában, a nagy, tiszta, hideg és koromfekete csillagos ég alatt hogy ez most mi a szent szar.
Ha nincs senkije, akkor...
... Igen, bazmeg, tényleg elszaladt. EL- SZA- LADT.

Na aztán kiderült hogy ja igen, feleségül venni valója nincs, csak egy barátnője, négy éve.
Jabazmeg, csaptam a homlokomra. És azt meg ki nem szarja le. Attól még wiwen fel lehet venni. Msn-re meg már ő vett fel.

Na azért nem akarok lelkiismeretlennek tűnni. Nem voltam az.
De az elkövetkező két hétben 2 naponta találkoztunk. Beültünk borozni arra a helyre, ami azóta is rá emlékeztet. Ez volt ugyebár március elején.
Nem csináltunk akkor még semmi, bár a helyzet egyértelmű volt, és ezt mindketten tudtuk, sőt, beszéltünk is róla. Meg a barátnőjéről is.
Akiről kiderült, hogy egy héten egyszer találkoznak. Hogy a csaj szombat este átmegy, és vasárnap reggel eljön. Négy éves kapcsolat. Taps, taps.

Két hét után megtört az egész, pedig abszurd módon még harcoltunk is ellene.
De ez egy szép dolog volt, és ezt fel kell jegyeznem: Romantikus volt, és szép.

Sokat gondolkodtam ezen a megcsalás dolgon.
És arra jutottam, hogy ha az ő kapcsolatuk ennyire megromlott, hogy az illető már kifele kacsingat belőle, akkor az nem az ő és az én hibám, hanem az ő, és a barátnője hibája.

Ja...! Meg nem is én voltam az első...ja igen.

Na mindegy. A dolog, meglepő módon fél évig tartott. Elég jól elvoltunk. Sőt, nagyon jól. A barátnőim kérdése, hogy "és nem szar hogy a második vagy?"- teljesen értelmetlenül néztem. Nem második voltam.
És nekem ez egyébként megfelelt. Nem akartam kapcsolatba kezdeni. Jó volt nekem egy olyan emberrel ilyen laza kapcsolatban lenni, aki erre teljesen alkalmas. Járni már nem akartam volna vele.
Őszintén szólva ő maga nem vol egy agygép. Nekem meg az számít, hogy valaki okos legyen. De aranyos volt, meg jó volt vele minden.Nagyon is. Vele volt a legjobb egész életemben, és valószínűleg ez fordítva is így volt.

Szóval fél évig tartott. Néha mondtam neki, hogy amit mi csinálunk, azt mások járásnak hívják. Megadóan bólogatott. Egy héten többször is beültünk dumálni, borozgatni. Jól éreztem magam vele. Megismertem a barátait, ő is az enyéimet. Tök jó volt.
A baráti társasággal mondtuk neki folyamatosan, hogy azért gondolja át az ő kapcsolatát. Mert ez így nincs jól. Nem, nem azért, mert velem csalja, bár ez is egy érdekes pont. Hanem azért, mert egyáltalán: soha nem találkoznak, nem csinálnak együtt semmit. Az egész csak olyan névlegesnek tűnt.
A csajnak idióta családja volt, akik befolyásolták, ellene hangolták, a csaj meg nem volt elég erős személyiség (vagy csak lusta volt) hogy kiálljon mellette...

Na mi lett aztán szerintetek?

Szeptemberben összeköltöztek, VETTEK közösen egy lakást (SOHA egyikük sem lakott még mással a szüleiken kívül), közös pénzből, amit a családok adtak, és ő még akkor egyszer megingott, de nem annyira, hogy visszatáncoljon. Szóval megvették azt a szar nyolcadik emeleti (!) panel (!) lakást, hitelre(!), amit ő újított fel egyedül(!), és mikor már lakható volt, akkor a csaj megkérdezte, hogy nem lehetne-e hogy kicsit elhalasszák a költözést mert az anyukája szomorú lesz(!) ha elköltözik otthonról.

A srác azt mondta, hogy nem lehet, és azóta együtt élnek, és teljesen eltűnt mindannyiunk életéből.

Ez a bejegyzés volt az elbaszott élet 1. része.