Mostanában igen divatos kifejezés lett az "érzelmi analfabéta" jelző. Valószínűleg azért, mert igen pontosan és érzékletesen írja le azt, mikor valaki nagyon nincs képben a saját érzelmi dolgaival.

Kettős érzésem van az ilyen emberekkel kapcsolatban. Sosem tudom eldönteni ugyanis, hogy vajon azért viselkednek debil hülyegyerek módjára ezek az érzelmi analfabéták, mert nem akarják, vagy nem tudják kimutatni az érzelmeiket, vagy pedig azért, mert egyszerűen nem élnek meg említésre méltó emocionális dolgokat.

Legutóbb egy roppant kedves érzelmi analfabétával találkoztam. Mivel nem történt köztünk semmi, így nem zavart a hülye viselkedése, de azért némileg mégis bosszanthat, hiszen épp most készülök kiírni magamból.

Pár hete ismertem, mikor elhívott "randizni". Hát mondom jóvan, hiszen kedves, kommunikatív fiatalember, nem is csúnya. Satöbbi. A néhány órás beszélgetésnek már az elején sejtettem, hogy itt aztán nem lesz érzelmi tüzijáték. Erről nem tehetek, lehet valaki akármilyen kedves, vagy szép, ha egyszer az ember nem vonzódik hozzá, akkor nem. És ezen nem lehet változtatni, erőlködni rajta meg aztán kb. akkor baromság, mint a macskát ugatni tanítani.

Kicsit én is csalódtam a helyzetben, mert tápláltam némi reményt ezzel kapcsolatban.

De mintha ő nem vette volna észre, hogy se közös témánk, se közös terület, ami mindkettőnket érdekelne, hogy beszélni csak mindennapos dolgokról tudunk, és az egy idő után meg marhára unalmassá válik.

Már másnap mondta, hogy menjek fel filmezni. Hát mondom, majd megbeszéljük. Aztán harmadnak is ezzel jött. Akkor már megmondtam neki, hogy én most már biztos vagyok benne, hogy ez a dolog parttalan.

Erre kicsit elszontyolódott, érthető okokból. Azt is hozzátettem, hogy viszont jó fej, normális ember, stb, tehát azért sajnálnám, ha nem beszélnénk többet. Erre megint felvidult, hogy ő is így gondolja, maradjunk barátok.

Negyednap megint azzal jött, hogy menjek át filmezni. Ekkor már kicsit kezdett irritálni a nyomulása. Még ha nem is "olyan" célból nyomult, ezért mégis... legalább pár nap szünetet tarthatna.

Ötödnap, hatodnap, hetednap is. Eddig azért vártam, mert már direkt kíváncsi voltam rá, hogy a sorozatos elutasítások, amelyek ugyan udvariasan történtek, mégis el lett utasítva, szóval hogy rájön-e hogy kissé sok. De nem, nem jött rá. Ez számomra meglepő, hiszen a legtöbb ember két sikertelen közeledés után már azért eléggé elgondolkodik.

Ezek után megmondtam neki, hogy kicsit sok. Megint udvariasan, de egyenesen. Hogy nem muszáj ennyire tolni előre, még ha csak egy barátság is, előbb utóbb úgyis összejön vmi, csak hát a barátságban az ember nem csinál olyat, hogy folyamatosan ostromolja a másikat az ajánlataival.

Erre azt válaszolta, hogy hát igen, sejtette, hogy valami nincs rendben. És hogy akkor most nem fog majd jelentkezni.

Ez volt egy olyan jó 3-4 hete.

Azóta nem hallottam róla. 

És még azt mondják, a nők bonyolultak. Kérdem én: mi volt itt a probléma? Én mindig következetesen megmondtam neki, hogy mi a helyzet, hogy legyen mihez tartania magát. Ezt el is fogadta. Aztán mindig máshogy vislekedett, mint ahogy a helyzet megkívánta volna. Talán ő még reménykedett?

Van ennél hülyébb dolog?