Az élet akkor szép, ha zajlik. Mondják sokan. Aztán, ha tényleg elkezd zajlani, jajveszékelnek. Na ilyen vagyok én is.

Mi az ijesztőbb? Szingliként a macskával aludni, vagy arra várni, hogy az aktuális nagyőnek (be)képzelt pasi vajon otthagyja-e a barátnőjét értünk? És mindezek mellett még pluszba azért is parázni, hogy mi lesz, ha hirtelen beleugrik egy új kapcsolatba, a régi, hosszú kapcsolatából?

És mi lesz, ha jó fejek vagyunk, és azt mondjuk, hogy egyelőre ne ugorjon be. Inkább csak ki, a régebbiből. Aztán várunk, hogy magához térjen, a régi kerékvágásba. Nade: mi lesz, ha annyira megtalálja a régi kerékvágást, hogy utána már onnan nem akar kijönni?

Miért bonyolítom ezt ennyit? Vajon ebben a helyzetben is igaz az az einsteini megállapítás, miszerint minden egyszerű probléma a megoldhatatlanságig fokozható, ha eleget gondolkodunk rajta?

Ó igen, az igazit nem nehéz megtalálni. Nekem már legalább négyszer sikerült.

Az elején mindig azt hiszem, hogy na, ilyen még nem volt. De jó fej! Ugyanazt gondoljunk! Támogatja a feminizmust! Jó az ágyban! Vicces! Okos! Zenész!

Most kb. négy vagy öt embert soroltam fel egyébként.

Aztán jön valaki, aki ezt így mind egyesíti, csupa jó tulajdonsággal megfűszerezve, és néhány olyan rosszal, amit esetleg hajlandó vagyok eltűrni a kompromisszum kedvéért. Csak egy nagy, tolerálhatatlan hibája van. Aki mellett éjszaka az ágyban alszik. Sok éve.  Hát miért tartom én rendben a magánéletemet, miért vállalom be hogy ennyi idősen szingli vagyok, egyedül élek, macskával alszom, egyedül szerelem meg a vécét? Persze az ember legyen óvatos, de tötyörögni, a másik idejét és türelmét kihasználva nyammogni a helyzeten, szőnyeg alá söpörni a szart egyáltalán nem szép dolog.

Nem félnek a pasik, hogy túlságosan hozzászokom az önállósághoz, és mikor már elvileg nem lenne rá szükségem, akkor már nem leszek képes ezen változtatni? Miért hagyják, hogy ebbe így beleszokjak, miért nem rohannak oda, és verik ki a kezemből a mágneses csavarhúzót és forrasztópákát (vagy mi a franc az)? Miért hagyják, hogy eladjam a nagyágyat, és hogy otthon mindössze egy darab egyszemélyes kanapé, és egy másik, szintén egyszemélyes matrac maradjon, amit még csak összetolni se lehet a fél méter szintkülönbség miatt?

Miért nem jönnek oda, és rúgják be az ajtót, mielőtt még megtanulom, hogy hogyan ne legyen szükségem társra?

És hogy most dől-e el az életem...? Igazán minden pillanatban így van ez velünk. Mindig utakat választunk, akár csak annyit, hogy gyalog, vagy villamossal megyünk haza. Egy ilyen döntés is meghatározó lehet. Vagy, hogy lemegyünk-e szórakozni a helyre, vagy nem. És hogy ott szóba állunk-e azzal, aki odajön, vagy hátat fordítunk.

... de talán néha vannak nagyobb döntések. Amelyek nagyobb dolgokat befolyásolnak. De vajon miért rossz dolgok jutnak róla eszembe? Miért az, hogy mi van akkor, ha ennek a döntésnek tragikus következményei lesznek?

Hogy mi lesz például, ha autóbalesetet szenvedünk, vagy meghal a gyerekünk? Miért a legszörnyűbb félelmeim jelennek meg a lelkem moziján, mikor arról fantáziálok, hogy végre talán megtaláltam valakit, aki tényleg jó lenne, jó lesz?

Persze igazából még nem is ő szerepel ezekben az álmokban, inkább valaki, aki remélem, hogy ő.

Mikor egy hete ismertük egymást (szóval pár nappal ezelőtt...) beszélgettünk a félhomályban, és mondott valamit, ami rosszul esett, mert rájöttem, hogy nagyon nehéz menet vár rám, és hogy ha hagynám, hogy úgy kezeljem, ahogy ő, a helyzetéből adódóan eltorzultan elképzeli, akkor szörnyű hetek várnak rám. Olyan dolgok, amelyek méltatlanok. Amire mindenki, kivétel nélkül azt mondaná, hogy szörnyen megalázó.

Aztán ahogy ott néztem az arcát, egyszercsak belémnyillalt valami különös érzés; mintha megtaláltam volna valamit, amit már rég kerestem. Amit még sosem láttam, de pontosan tudtam mindig is, hogy hogyan néz ki. Amivel még sosem találkoztam, de előre tudtam, milyen érzés lesz, ha egyszer a szemem elé kerül.

De a háttérben természetesen ott van az, ami már évek óta mindig. Az a régi. Aki, attól félek, hogy az igazi volt, és mindig az is marad. Persze elképzelhető, hogy ez csak az agyam, és a fantáziám terméke. Lehet, hogy az a hobbim, hogy szenvedek. Ez esetben tapsikolva örülök a mostani időszaknak.