Olyan nehéz ez. Hogy mindenki tovább indul. Elmennek mind. Ez egyszer úgy tetszett, de már kezdek belefáradni. Hogy lehet úgy élni, hogy az ember körül semmi sem stabil?
Joule, köszi a kommentet. Van ugyan kedves és frappáns sztori, de most nincs hangulatom nyavajogni.
Miért kell nekem mindig ilyen runaway man-eket kifogni? Miért kell abban élvezetem lelni, hogy azzal szopassam magam, ő fut-e gyorsabban, vagy én, hogy elkapjam? Nagyszerűen tudom tetni a látszólagos érdektelenséget- ebben már van gyakorlatom.
Persze kivéve, amikor megfeledkezem magamról és őszintén kimutatom. Aztán rájövök, hogy nem, NEM, N-E-M lehet, hogy így elbasztam...!
És tudjátok, mi a legfurcsább? Ha az illető megáll, és megvár, abban a pillanatban rájövök, hogy annyira mégse kell. Csak amíg futás közben levadásztam. De nem ő az a... AZ.
... Mintha saját magam üldözném bennük, és az ő képükben saját magam elől menekülnék, hiszen amikor visszanéznek, rá kell jönnöm, hogy csak egy illúziót kergettem.
