Amikor utoljára (két hét után) kilépett az ajtón, kivettem a kezéből a pótkulcsot, és hirtelen felindulásból feltettem a villanyóra műanyagtokjára, ami az ajtó mellett van. Akkor hirtelen rámjött valami furcsa szomorúság, de csak egy pillanatra, mert nem akartam mutatni, hogy mi jutott eszembe. Arra gondoltam ugyanis, hogy végre mikor lesz valaki, akinek oda fogom adni ezt a pótkulcsot jószívvel és, akitől várni fogom, hogy időnként használja, és várjon is engem itthon.

Vajon kié lesz? Lesz valakié?

EGyébként egy észak-európai illető volt a vendégem, majdnem két hétig. Azért hívtam, mert jóhiszeműen azt hittem, hogy tud majd alkalmazkodni, de minimum együttműködni.

Hát nem így lett. Ezek nem nagyon fürdenek ugyanis 3-4 napnál gyakrabban, akkor se, ha leizzadt, elnyelte a mocsár, lefröcskölte a szippantóskocsi, lehányta a gyerek a buszon. Nem veszi a le a cipőjét a lakásban, csak mikor már muszáj, mert alvás közben azért mégse lehet túrabakancs az ember lábán. Nem vált ruhát, ha nem muszáj. Nem használ zsebkendőt, inkább következetesen szivogatja az orrát, nem használ szalvétát, inkább lenyalja mind a tíz ujját.

A parfümöt a ruhára fújja. Nem tartja aggályosnak, hogy a nagydarab jégkrémet, amelyekről egy idő után elkezd hullani a csokiborítás, a vendéglátója tiszta kocsjában egye meg, aztán elrágcsálja a fapálcikát, kiköpködje a darabjait, majd mintegy finálé gyanánt a csonka fapálcikával piszkálja az orrát.

Ha talál vendéglátója fürdőszobájában sampont, szappant, szemrebbenés nélkül elhasználja (bár inkább csak a sampont használta), és nem pótolja, és NEM is szól, hogy a kedves vendéglátó nem fog tudni utána hajat mosni.

Nem öblíti ki a kádat fürdés után, nem hajtja le a vécéülőkét. Ha a vendéglátó jelző, hogy a felsoroltak közül valamelyik zavarja, nem kér elnézést, és nem alkalmazkodik, hanem vitázni kezd.

Nem hajlandó megkóstolni semmilyen kész ételt, sokkal inkább eléldegél két hétig üres zsömlén, sült krumplin, csokin, kólán. Ha mégis kérve vagy kéretlenül elfogyaszt valamilyen ételt, italt (rántottát, teát), nem köszöni meg, nem jelzi, hogy örül annak, hogy valaki csontig kinyalta a seggét.

Két hét alatt a rendetlenséget és a koszt elég buzgón csinálta, de soha nem vitte ki még a használt bögréket se a konyhába. Természetesen nem mosogatott, söpört, stb.

Hajlamos volt akár órákig lógni a házigazda gépén (természetesen úgy, hogy nem kérdezte meg).

Az ötödik nap után nem beszélt. Nem kommunikált többé, nem volt mit mondania, és ez őt nem zavarta. Az sem zavarta, vagy nem is jutott eszébe, hogy a másikat ez zavarhatja.

Az utcán közlekedés közben nem figyelt. Ha az ember nem mondja neki: jobbra, balra, akkor egyszerűen ment tovább az orra után. Nem értette, és nem tanulta meg, hogy Budapesten a megálló ELŐTT kell felállni a közlekedési eszközön, nem elég akkor nekiállni kivánszorogni, mikor már kinyílt az ajtó.

A földön lévő ágyra, amin még nincs bevetve az ágynemű, simán rálép azzal a kurva túrabakanccsal.

Elegem van, kimerültem idegileg, szellemileg, két hétig sok volt elviselni ezt. Nem vagyok az anyukája, hogy állandóan azt mondjam neki, hogy mit szabad és mit nem, hogy leszidjam, ha rossz volt, a vendégem volt, hogy hozhatott olyan helyzetbe, hogy nevelnem kellett volna, hogy hozhatott olyan helyzetbe, hogy kellemetlenül érezzem magam azért, mert ő enyhén szólva kihívásokkal küzd a higiénia terén?

Méghogy a hollandok így meg úgy, királyság, meg gyarmatok, meg okosak, meg precízek, csak éppen fürdeni nem szeretnek, és ezek szerint az olyan sem ritka, aki szarik a másik emberre.

-------------

Na most már tényleg megérdemlem a királyfit fehér lovon. Right now!