Van egy kedves, mosolygós fiú a munkahelyemen. Persze a mi munkánk nem olyan, hogy egész nap trónolunk az asztal mögött, és vegetálunk, ennél jóval mozgalmasabb, de a lényeg, hogy hozzám elég közel van az asztala, szinte szembe. Jó ideje vigyorgunk egymásra, együtt üldögélünk a kollektív kávézgatásokon, stb. Az első naptól növekvő tendeciában szimpatizáltunk egymással, bár sokat nem beszélgettünk. Egyébként elég cuki, nagyjából az esetem külsőleg.
Ráadásul zenész! Nagyot dobban a blogolvasók szíve, igaz?
Na, akkor irigyellek benneteket, mert én is a nagy szívdobbanásra vártam. Főképp, miután tegnap a sok munkahelyi mélezgetés után a javaslatásra felvettük egymást msn-re.A folyamat tehát letagadhatatlanul ismerkedés, még ha munkahelyen is, ahol köztudott, hogy ismerkedni nem illdomos, nem is szoktam. De abból még semmi baj nem lehet, ha beszélgetünk.
Szóval elkezdtünk csetelni, a mi korunkban ez a kommunikáció egy olyan formája, ami tökéletesen megfelel arra, hogy megismerjük a másikat valamennyire. Nekem legalábbis megy, jól le tudom szűrni egy ember személyiségét ezen keresztül.
És most jönne az a rész, hogy olyan jól eldumáltunk, tök aranyos, hű, meg ha.
De nem. Ő tök jól eldumált, én meg hallgattam (olvastam) a kedvenc együtteseiről szóló monológjait. Ráadásul nagyon nem az én világom. Amit én írtam, arra nem reagált.
Talán zavarában csacsog össze vissza? Akárhogy is, másfél óra után meguntam, és leléptem aludni. A fenét se érdekli ilyen mennyiségben és részletesen, hogy ő hogy szereti az XY reggizenekart. Blöá.
Na jó, azt korábban is láttam, hogy van benne valami mosolygós felszabadult mulyaság, de hogy ezt csinálja velem, azt nem gondoltam. Szerencsére nem mentünk bele jobban semmilyen témába, most nem kell leépítenem. Ez még simán belefér a haverkodásba.
JAj de utálom hogy megint pofára estem! Pedig annyira aranyosan mosolyog.
Asszem az lenne a megoldás, ha egyszerűen befogánam a száját.
