Címkék

Mostmár kissé elegemvan abból, hogy egyedül vagyok

Figyelem! Szókimondó blog! Girlpower! Sisterhood! Ha nem bírod a tényleges egyenjogúság gondolatát, akkor lapozz (egyébként meg fordulj fel, hülye {@&#{@&#!!! ) Én nem szeretnék semmi különöset. Csak egy pasit, aki illik hozzám. Mégcsak extra igényem sincs. Csak legyen kedves, okos, szórakoztató, művelt, olvasott, helyes, férfias, legyen szép hangja, legyen megjelenése, ne pattogjon utánam, mint a felhúzható kiskutya, de ne is szarjon le. Találja meg a megfelelő arányt. Ne legyen unalmas, ne fárasszon le, és ne legyen kiszámíthatatlan. De legyen meglepő. Tudjon kedveskedni. Mondjuk legyen zenész. Ne legyen egocentrikus, érdekelje a többi ember. Tudjon figyelni, és tudjon érdekesen megnyilvánulni. Tudjon kommunikálni. És képes legyen az őszinteségre, mondani is, és meghallgatni is. Minden más, kocsi, lakás, pénz, fasz tudja, másodlagos. Aki a fent felsorolt dolgokat tudja hozni, annál már tökmindegy, hogy egyébként mije van. Na, a blog arról, szól, hogy hogy (nem) találom meg. Hajrá!

HTML

Hirdetés

Blogajánló

2010.11.21. 15:48 - mostmar_kicsit_unom

Rendszeresen Zs.-vel álmodom. Évek óta. Már nagyon rég nem láttam, legalább 4-5 éve. Akkor nem tudtam túltenni magam rajta, és azóta sem megy. Soha nem fog sikerülni. Azt mondják, az ember bizonyos dolgokat nem tud feldolgozni, csak továbblépni tud, és azt is kegyetlenül kell akarni, hogy sikerüljön.

Valahogy nem megy. Ráadásul álmok formájában újra és újra előjön. A mostani éjszakán folyamatosan vele álmodtam, többször is. Úgy emlékszem, elpanaszoltam neki pont ezt, hogy mindig vele álmodom, erre ő azt mondta, hogy neki is hiányom, és nézzem meg a naptárában, hogy hányszor gondol rám - erre sírva kértem, hogy ne mutassa a naptárt, mert megjegyzem, és éberen arra fogok azokon a napokon gondolni, hogy vajon így van-e.

A mostani álmaim középpontjában az álom-valóság ellentét volt. Még mondtam is neki, hogy lehet, hogy ő is gondol rám, de az életben soha nem történik semmi, úgy eltűnt, mintha soha nem is létezett volna, és amikor megpróbáltam vele felvenni a kapcsolatot, undok módon eltaszított magától. Nyomasztó, hogy mindig csak az álmaimban jön elő.

Nehéz ezt elmesélni. Ne akarjatok nagy szerelmet. Magasról csúnyát lehet esni.

2010.11.15. 11:39 - mostmar_kicsit_unom

Nehezen tudom kifejezni azt az ambivalens érzést, amihez péntek este volt szerencsém. Szórakozni voltunk a társasággal, és végképp rá kellett jönnöm, hogy a buzi haverjaimmal lehet a legjobban táncolni.

Sőt, mi több: nem tudtam, hogy nevessek vagy sírjak, mikor felismertem, hogy tánc közben igazán nőnek csak a mellettük érzem magam. Egyszerűen N. annyira férfias, annyira határozottan vezet, erős, stb. tánc közben, hogy ha nem lenne homokos, olyan alfahím lehetne, hogy ihaj. Egyébként nagyon kedves volt, folyamatosan ölelgetett meg puszilgatott, és állandóan azt ismételgette (két bor után): 'Annyira egyszerű lenne heterónak lenni...'

És hát senki ne vegye magára, de a heteró fiúk vagy nem hajlandóak táncolni, vagy bénák, vagy úgy táncolnak, mint a plöttyedt kukik. Bocs srácok. Tanuljatok meg táncolni, ha ez nem tetszik. Lehet mérgelődni ezen, de a rossz hír hozóját feleslegesen ugatjátok le. A hír attól még igaz marad.

2010.11.08. 12:08 - mostmar_kicsit_unom

 Elég gáz, hogy minden pasi azon tépi a száját, hogy nem lehet normális nőt találni a társkereső oldalon.

Azt nem tudom, hogy van-e normális nő, de a férfiak által elkövetett hibákat a következő pontokba tudom szedni

- A bemutatkozásnál ne írj le olyanokat, hogy: "Hajrá FTC!". (Ez más focicsapatokra, illete a F1 versenyzőkre is vonatkozik.)

- A feltöltött fotókon nem szerepelj 1. más nőkkel, 2. volt barátnővel 3. jelenlegi barátnővel. Különösen ne bugyis-melltartós hostessekkel, illetve odafotosoppolt pamela andersonnal.

- Könyörgöm, ellenőrizd le a wordben a helyesírásodat.

- Ne írj a "magamról" rovatba, hogy "Ismerj meg, és akkor megtudod". Ez tömegbetegség. Senkit sem érdekelsz, ha nem tudsz valami érdekeset odaírni. Senki sem akar majd ennyi alapján megismerni.

- Negyven-ötven évesen ne írj üzeneteket tizen-huszonéves lányoknak. Fúj.

- Ne írj a bemutatkozásba nyálas idézeteket. Aki ilyet csinál, az vagy buzi, vagy hazudik. Mindkettő kiderül előbb-utóbb.

 

érzelmi analfabéták

2010.10.30. 19:57 - mostmar_kicsit_unom

Mostanában igen divatos kifejezés lett az "érzelmi analfabéta" jelző. Valószínűleg azért, mert igen pontosan és érzékletesen írja le azt, mikor valaki nagyon nincs képben a saját érzelmi dolgaival.

Kettős érzésem van az ilyen emberekkel kapcsolatban. Sosem tudom eldönteni ugyanis, hogy vajon azért viselkednek debil hülyegyerek módjára ezek az érzelmi analfabéták, mert nem akarják, vagy nem tudják kimutatni az érzelmeiket, vagy pedig azért, mert egyszerűen nem élnek meg említésre méltó emocionális dolgokat.

 

Legutóbb egy roppant kedves érzelmi analfabétával találkoztam. Mivel nem történt köztünk semmi, így nem zavart a hülye viselkedése, de azért némileg mégis bosszanthat, hiszen épp most készülök kiírni magamból.

Pár hete ismertem, mikor elhívott "randizni". Hát mondom jóvan, hiszen kedves, kommunikatív fiatalember, nem is csúnya. Satöbbi. A néhány órás beszélgetésnek már az elején sejtettem, hogy itt aztán nem lesz érzelmi tüzijáték. Erről nem tehetek, lehet valaki akármilyen kedves, vagy szép, ha egyszer az ember nem vonzódik hozzá, akkor nem. És ezen nem lehet változtatni, erőlködni rajta meg aztán kb. akkor baromság, mint a macskát ugatni tanítani.

Kicsit én is csalódtam a helyzetben, mert tápláltam némi reményt ezzel kapcsolatban.

De mintha ő nem vette volna észre, hogy se közös témánk, se közös terület, ami mindkettőnket érdekelne, hogy beszélni csak mindennapos dolgokról tudunk, és az egy idő után meg marhára unalmassá válik.

Már másnap mondta, hogy menjek fel filmezni. Hát mondom, majd megbeszéljük. Aztán harmadnak is ezzel jött. Akkor már megmondtam neki, hogy én most már biztos vagyok benne, hogy ez a dolog parttalan.

Erre kicsit elszontyolódott, érthető okokból. Azt is hozzátettem, hogy viszont jó fej, normális ember, stb, tehát azért sajnálnám, ha nem beszélnénk többet. Erre megint felvidult, hogy ő is így gondolja, maradjunk barátok.

Negyednap megint azzal jött, hogy menjek át filmezni. Ekkor már kicsit kezdett irritálni a nyomulása. Még ha nem is "olyan" célból nyomult, ezért mégis... legalább pár nap szünetet tarthatna.

Ötödnap, hatodnap, hetednap is. Eddig azért vártam, mert már direkt kíváncsi voltam rá, hogy a sorozatos elutasítások, amelyek ugyan udvariasan történtek, mégis el lett utasítva, szóval hogy rájön-e hogy kissé sok. De nem, nem jött rá. Ez számomra meglepő, hiszen a legtöbb ember két sikertelen közeledés után már azért eléggé elgondolkodik.

Ezek után megmondtam neki, hogy kicsit sok. Megint udvariasan, de egyenesen. Hogy nem muszáj ennyire tolni előre, még ha csak egy barátság is, előbb utóbb úgyis összejön vmi, csak hát a barátságban az ember nem csinál olyat, hogy folyamatosan ostromolja a másikat az ajánlataival.

Erre azt válaszolta, hogy hát igen, sejtette, hogy valami nincs rendben. És hogy akkor most nem fog majd jelentkezni.

Ez volt egy olyan jó 3-4 hete.

Azóta nem hallottam róla. 

És még azt mondják, a nők bonyolultak. Kérdem én: mi volt itt a probléma? Én mindig következetesen megmondtam neki, hogy mi a helyzet, hogy legyen mihez tartania magát. Ezt el is fogadta. Aztán mindig máshogy vislekedett, mint ahogy a helyzet megkívánta volna. Talán ő még reménykedett?

Van ennél hülyébb dolog?

2010.10.21. 22:13 - mostmar_kicsit_unom

Ez a poszt olyan, mint ha a néhány évvel ezelőtti önmagamról szól. Azzal a különbséggel, hogy én lány vagyok, meg hogy csak egy évig jártam az illetővel. Talán ez számít, talán nem. Ez nem is annyira érdekes.

Szakítani mindig szar. Ennyi. Filózhatunk rajta, halogathatjuk, akkor csak még szarabb lesz. Kitalálhatunk kifogásokat a gyávaságunkra, de csak saját magunkkal szúrunk ki.

 

A  másiknak is mindig szar lesz. Akármit csinálunk.

 

Egy dolog van, ami nem mindegy: mégpedig a szakítás módja. Az emberek sokszor nem attól akadnak ki, hogy a másik szakított velük, hanem ahogy tette ezt.

 

Néhány dolgot le kell tisztázni. Ha valakivel nem érezzük jól magunkat: azt nem szeretjük. Akkor sem, ha biztosak vagyunk ennek az ellenkezőjében.

És ami nagyon fontos: erről nem tehetünk. Ha elmúlt a lángolás, a szerelem, ha a másik már csak idegesít, zavar, bosszant, az nem a mi hibánk.

DE! Az viszont igen, ha nem intézzük el ezt a helyzetet minél korábban, és minél hatékonyabban.

Ha én tudnám, hogy már csak a másik terhére vagyok, akármennyire szeretem, inkább lelépek. Semmiképp nem akarnám, hogy a másik úgy emlékezzen rám: Az a szerencsétlen, akitől alig bírtam valahogy megszabadulni.

Azt szeretném, hogy úgy gondolna vissza a személyemre: Ő volt az, akit annyira szerettem volna teljes szívemből, szerelemből szeretni, de az istennek sem ment.

Ugyanis egy rémisztőbb van annál, ha elhagynak: az, ha egy ilyen szerencsétlenül szar helyzet úgy csinál belőlem egy szörnyeteget a másik számára, hogy én még csak nem is tudok róla.

Ezt megelőzheti, ha a másiknak elég lélekjelenléte és bátorsága van még azelőtt szakítani, hogy a szituáció szélsőségesen borzasztóvá válna. És az is, ha én magam a kapcsolat során nem zsaroltam érzelmileg, nem hisztiztem, nem  helyeztem kilátásba, hogy megöngyilkolom magam, ha egyszer ő lelép.

És kedves szorult helyzetben lévő srácok / lányok... az nem kifogás, hogy "Mi lenne a másikkal?"... egészséges ember túléli a legrosszabb szakítást is. Ez egy természetes dolog. Nem tőled függött, legalábbis, ha nem szándékosan csapod be. De ha TE már tudod, hogy ez nem lesz jó így, és még 2-3-5-10 évig húzod (ilyet is ismerek), na az már szándékos átbaszásnak számít.

Főképp, mert ez a kifogás igaztalan is. Ez színtiszta önzés. Hiszen valójában azért nem akarod otthagyni, mert te viselnéd nehezen a lelkiismeretfurdalást. Mert esetleg most kényelmes. Mert utána kezdhetnéd elölről az egész párválasztási macerát.

 

Szóval ismerjük csak fel azt, hogy voltaképpen saját magunkért aggódunk akkor,  mikor valakivel nem merünk szakítani.

Mert ha a másikért aggódnál, akkor az lenne az elsődleges, hogy neki minél hamarabb legyen meg a lehetősége, hogy találjon valakit, aki valóban azért van vele, mert szereti, és mert vele akar lenni, nem pedig sajnálatból (kényelemből, gyávaságból).

 

Szakítani pedig úgy kell, ahogy a mandulaműtétet végzik. Gyorsan, következetesen, tisztán, pontosan. A lehető legkisebb fájdalmat okozva - tudván, hogy a fájdalommentesség gyakorlatilag lehetetlen.

De emberségesnek is kell lenni.

 

Életem legrosszabb emléke, mikor egy szakítás után (én tettem meg), méghozzá életem legfontosabb és leginkább meghatározó kapcsolata után ért a hidegvizes zuhany. Na, az az ember nem tudott tisztességesen és őszintén elszakadni.

Megbeszéltük, hogy jóban maradunk, és ez egy ideig ment is. Mondjuk hogy pár hónapig. Aztán az illető, ki tudja, hogy kinek-minek a hatására egyszerűen elküldött a picsába. Telefonon. Minden előzmény nélkül. Később megírta, hogy ne zaklassam. Azt is írta, hogy "Sosem szerettelek". - na ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy egy téglát vágtak az arcomba. Én őt szerettem a legjobban, és tudom, hogy ő is így volt ezzel. A mindenei voltunk egymásnak. Túl jól ismertem ahhoz, hogy el tudja velem ezt hitetni. Pontosan tudtam, hogy el akar magától ijeszteni, hogy bántani akar, mert nem tudja elviselni mégsem, hogy a közelében vagyok.

Ha képes lett volna megmondani, vagy megírni egyszerűen azt, hogy neki mégse megy, hogy még most is jóban vagyunk, és inkább függesszük fel ezt a számára kellemetlen barátságot, egy szavam nem lett volna.

Na de valakit azzal vádolni, hogy zaklat a szerelmével (miután én voltam az, aki szakított vele...), és ekkorát hazudni... na ez az, amit sose tudtam feldolgozni. Most sem vagyok kibékülve ezzel. Az egész életemre hatással volt, hogy így megbántott.

 

Szakítsatok emberien, és viseljétek emelt fővel a fájdalmat. Legyetek őszinték, és ne bántsátok a másikat még pluszban, ha nem muszáj.

Emeberej vagyunk, mindenki tévedhet. Mindenki hibázhat. Ha nem direkt csináltad, felesleges érte emésztened magad. Egy kapcsolatban benne van, hogy vége lesz, hogy a másik hozzállása megváltozik.

 

Senkinek a döntéseiért nem vagy felelős, felnőtt emberek, tudnak magukról gondoskodni.

 

... és most, ahogy a vén homár szokta mondani, következzen néhány humorbonbon, hogy ne ilyen világvége hangulatban érjen véget a poszt. Leírok pár "tuti" kifogást, amit egyébként nekem mondtak. Hogy miért nem akar szakítani az illető a barátnőjével. Korábban már volt szó róla, de ő, ezzel  hihetetlen abszurditásával, és szeparációjából adódó totális személyiségtorzulásával klasszikus dolgokat alkotott.

Először a prózai okok.

- Azért vannak jó tulajdonságai is... például... jól főz..

- Nem is olyan rossz ez. Gyakran megy haza a szüleihez, és akkor üres a kéró.

 

Itt már fokozódott a helyzet:

- Én szeretek jóban lenni a volt barátnőimmel, de ő az a fajta, aki szóba se áll a másikba a szakítás után... ezt utálnám, szóval inkább nem szakítok.

- Már megszerveztem a nyarat (áprilisban), most nem szakíthatok!

- Az anyukámnál van szakmai gyakorlaton, hogy nézne ki, ha otthagynám?

- A hátralévő 30-40 év már nem is olyan sok, arra már pont megfelel nekem.

 

És a teljes abszurd világszétesés:

- Ha elhagynám, lehet, hogy soha többé nem látnám a közös kutyánkat!!!

 

...és ezt mind ugyanaz az ember mondta. Vállveregetés, gratuláció. Enyhe sértettséggel és csalódással ugyan, de azzal vígasztalom magam, hogy a legjobb, amit velem tehetett az, hogy akkor nem tudta magát rávenni, hogy egyszer az életben férfiasan és tisztességesen viselkedjen azzal a szerencsétlen barátnőjével.

 

2010.08.17. 04:19 - mostmar_kicsit_unom

Az előbb még írni akartam valamit, de nem tudom pontosan, hogy mit, mert mostanra elfelejtetem.

Az biztos benne volt, hogy a magány úgy rántja össze az embert, mint egy hirtelen bekövetkező súlyos izomgörcs.

2010.07.29. 03:57 - mostmar_kicsit_unom

Ott van a mosdón. A pöttyös hengerdobozban, amiben tartom a saját fogkefémet meg a fogkrémet.

Szóval ott van benne, ebben a tartóban. Mostanában többnyire egyedül, mert a zuhany alatt mosok fogat.

Amikor először megláttam, meglepődtem. Akkor még itt hevert, a szobában, az asztallapon. Aztán átkerült a fürdőbe,  a mosdó szélén egyensúlyozott.

Napokig. Valahogy nem akartam hozzányúlni. Csak néztem, mikor odavetett a dolgom, néztem és valahogy nem jutott eszembe semmi. Még egy értelmes gondolat sem. Csak bambultam rá, nézegettem, szinte csodáltam, érinthetetlen furcsaságként tekintettem rá.

Még akkor bele se tettem a tartóba. Nem akartam hozzányúlni, jó volt nézni, hogy oda lerakta a mosdó szélére, pedig nem ott lett volna a helye. Az ő műve volt, ahogy egyensúlyozott a kis tárgy a mosón.

Aztán a macska közbeszólt. Egy nap felugrott a mosdóra, és leverte. A földön azért mégsem hagyhattam. Szóval akkor már megfogtam, a saját kezemmel, és beletettem a dobozba, ahol az enyém is volt. Furcsa volt megfogni.

Azóta is ott van. Összesen egyszer volt használva. Talán kétszer. A gazdája akkor még úgy képzelte, rendszeresen fogja használni.

De a gazdája már nem jön el érte soha, magára hagyta, és így teljesen egyedül, elárvulva figyeli a fürdőszoba életét nap mint nap.

És egy nap ki kell dobnom. Az a nap lesz majd, amikor úgy érzem, leszámolok a gazdájának az emlékével. Mikor már nem akarom, hogy akárcsak ez az egy szerencsétlen kis tárgy is rá emlékeztessen, hogy ne képzelje már, hogy neki bármilyen keresnivalója van itt.

De most még itt van, a mosdón, a fém tartóban, néha ránézek, és pontosan azt testesíti meg, aminek ő maga is az áldozata és a szimbóluma lett: egy elsietett döntés, majd fájdalmas és romboló kihátrálás a helyzetből.

2010.07.28. 01:44 - mostmar_kicsit_unom

Ja, és eszembe jutott még valami. Ha ne adj isten, egyszer bedőlnék valami lúzernek, és olyan állapotba kerülnék, tudjátok, mikor mindenki tudja hogy hatalmas idióta vagy, kivéve pont téged, akkor ne habozzatok tovább. Ne magyarázzatok. Ne akarjatok meggyőzni. Simán lőjetek le.

2010.07.27. 17:53 - mostmar_kicsit_unom

Köszönöm a kaktusztea nevű bizonyítottam magas antioxidáns-tartalommal rendelkező kommentelőnek a hozzászólását, ez arra ösztönzött, hogy leírjam, mi van. Ez a dolog baromi egyszerű lesz, tekintve, hogy egy szóval ki tudom fejezni. Semmi.

Én is visszaolvasgattam a blogomat nemrég, és ha nem lettem volna már amúgy is szomorú, hát biztos elszomorodtam volna, mert tök gáz.

Annak idején arra gondoltam, hogy majd megírom a történeteket, a szépeket, meg a rosszakat, hogy majd summázom, levonom a tanulságot. És hogy a végén kiderül, hogy találok meg valakit, akit majd úgy hívhatok: ő.

Hát ő nincs sehol. Egyszerűen nincs.

Sokakat hittem őnek az elmúlt években, de előbb-utóbb, vagyis inkább előbb kiderült, ők nem ő voltak.

Nem is biztos, hogy ő létezik. Persze miért ne létezhetne. De még ha így is van, sőt, tegyük fel, hogy végtelen számú ő van (ő= aki nekem megfelel), még akkor se túl nagy az esélye, hogy a még végtelenebb számú ők közül akár egyre is rábukkanjak.

Hogy mi volt az elmúlt években?

Keserű csalódások, hangos puffanással pofára esések.

Megtanulása volt annak, hogy az emberek túlnyomó többsége gyáva, a maradék egy része mártír, a másik része foglalt. Ez amúgy nagyon kicsi rész. A túlnyomó többség gyáva.

Én meg hiába vagyok bátor és következetes, ha mindenki más gyáva és béna.

És azt hiszem, hogy igen... végleg talán az tette be az ajtót, ami legutoljára történt, most, tavasszal. Hogy itt volt ez a csodálatos seggfej, aki annyira megfelelt volna, mint soha senki más, aki mintha csak életre kelt volna innen az oldaldoboz leírásából, hogy odajöjjön hozzám egy szórakozóhelyen(!), és leszólítson, és hazakísérjen, és életem legnagyobb meglepetését okozza, és hogy...

... hogy megmutassa, milyen valakit kétszer elveszteni.

 

Először akkor, amikor kétségtelenné válik, hogy mégsem annyira faszagyerek, hogy felszámolja az eddigi életét (mert akkor nem látná többet a közös kutyát), hiába vagyok én is neki hű de ilyen meg hű de olyan.

Másodjára elveszteni pedig akkor, mikor az ember ráeszmél, hogy hé... ez az ember (vagyis AZ) nem is létezik. Ez nem ő. Ő sose tenne ugyanis olyat, hogy még ha csak  kifogásból is, de egy kutya mögé helyez a prioritási sorrendben.

Soha nem mondana olyat, hogy "majd hívlak, ha hiányzol", meg hogy "hagyjál már élni".

Én, hagyjam, ÉN, akinek ő befurakodott az életébe, pedig pontosan tudta, hogy nincs abban a helyzetben, hogy ezt megengedhesse magának, én hagyjam őt, mikor ő hivogatott, másfél-két órákat beszélt velem, én hagyjam, akivel ő akart találkozni minden nap (nem érdekel semmi, veled akarok lenni), én hagyjam akinek ő kétszer is szerelmet vallott, ami szerinte nem felelőtlen játék volt a szavakkal.

Ezek után mit mondjak? Hogy lehet valaki ennyire szar alak?

Ja, és miszter [(utóbb)"most nem szakíthatok mert már megszerveztem a nyári utazásokat a barátnőmmel" (előbb) "Már évek óta azon gondolkodom, hogy be kéne fejeznem a kapcsolatomat, mert egyáltalán nem az igazi...."] szóval miszter észkombány, aki felsőbbrendűnek gondolja magát, aki maga az irányító és teremtő erő megtestesülése, aki megoldja a barátnője összes problémáit, csak azt nem ismeri fel, hogy a csaj legnagyobb problémája jelenleg a retardált pasija, aki évek óta csak átbassza, halomra csalja, más lányok után járkál, de még arra se képes, hogy tisztességesen szakítson legalább a sokadik után, mert szerinte így van minden nagyon jól, ő ugyanis

JÓL ÉRZI MAGÁT EBBEN A HELYZETBEN.

 

!

!!

!!!

 

Tehát möszijő önáltatás és herr manipulátor egyszemélyben szerint NEKEM kellene elmennem pszichoterápiára (és a kurva életbe, tényleg, hiszen vele szemben én NEM érzem jól magam ebben a helyzetben), mert neki semmi baja.

Pedig van.

Ő ugyanis 1. nem számolt le kedves anyukája aranyoscukiokosbuksifej kisfiam- nevelési elveivel, hiába mondja, hogy szándékosan tartja a távolságot anyucival - mert akkor nem belőlem képzett volna rátelepedő szörnyet. 2. nem számolt le azzal a komplexusával, hogy neki kell a legokosabbnak lenni minden társaságban, értve ezt a két fős partnerkapcsoltra is, különben jaj milesz 3. és végül nem számolt le a kóros bizalmatlanságával.

 

Azt hiszem már írtam korábban, de ez a helyzet pontosan olyan volt, amikor én hagytam (aki, most nem azért, de nála csak jobban irányíthatok, a különbség az, hogy én nem ragaszkodom ehhez a szerephez, ha a másik is képes rá, mondom HA A MÁSIK IS KÉPES RÁ), tehát olyan volt, mintha táncolnánk, és bár ő nem tud, én meg igen, ragaszkodik ahhoz, hogy ő vezessen. Akkor is, ha fogalma sincs róla.

 

És hogy mit szólna, ha látná ezt a bejegyzést? Jól elnevetgélne rajta, mondaná, hogy "hát ja, van benne igazság", aztán olyan nagy ívben szarna az egészre, mint ide johannesburg. Mert ezt csinálta közben is.

Rájött, hogy tagadni nincs értelme, rájött, hogy én okos vagyok, és bizony, néhány dologban okosabb is - egyébként ez csak azért volt, mert őt elhomályosították a saját komplexusai. Hogyan basszunk ki magunkkal - vetélkedő megosztott első helye az övé és az enyém.

 

Szóval azt hittem, hogy majd fogok írni valami karikatúrát az életből, valami keserédes-bús, tanulságokkal jól megspékelt blogot, de sajnos ebből csak a keserű és a bús maradt, meg  frusztrált, meg az értetlen, hogy mindenki ekkora szarfej, ő meg főként.

Szóval ez tette be az ajtót. Én mostanában nem nyitogatom. Kirakom a "ne zavarj" táblát, vagy a "szar alakoknak tilos az Á"-t.

Én nem tudom feldolgozni ezeket a csalódásokat. Engem ezek, legalábbis valamilyen szinten tönkretettek.

Nincs csattanós lezárás, nincs vége, nincs tanulság. Nincs summa. Az dallam még a dal vége előtt elhal, utolsó hangjai lezárás nélkül elszállnak a sötét égbe, de ezeknek már úgyis mindegy, mert senki sem hallja őket, valószínűleg nem is kiváncsi rájuk senki.

 

Ő ugyanis nincs itt. Ő has left the building, vagy soha nem is volt bent. Ő vagy nincs, vagy nagyon elbújt. Én azt hiszem még sose találkoztam vele. És lehet, hogy már soha nem is fogok. Innentől őt keresni bárkiben is - túl nagy kockázat.

2010.06.25. 05:46 - mostmar_kicsit_unom

Azt hiszem ideje felülvizsgálnom, hogy évek óta miért esem pofára folyamatosnan; akiről úgy tűnik, jó fej, arról kiderül, hogy szar alak, legalábbis részben, és pont abban a részben, ami döntő. Ahányszor elkezdtem reménykedni, hogy esetleg találtam valakit, annyszor estem csúnyán pofára. Vagy azért mert- ahogy korábban megállapítottam- szar alak volt az illető, vagy azért mert.... szar alak, na. Nem nagyon van más lehetőség.

Persze elképzelhető, hogy velem van a baj. Senki sem problémamentes. Senki sem tökéletes. Jó, ezt a lehetőséget el is vetettem. Hihetetlen, hogy egyszerűen kilátástalannak tűnik találni egy jó fej embert. Képtelenség.

...hogyan legyünk szar alakok nagyon jó indulásból...

2010.06.22. 04:05 - mostmar_kicsit_unom

... fogom egyszer megírni egy könyvben- persze ennek a sztorinak nem én leszek a főszereplője.

Ahogy a színházi világban mondják a szar helyzetekre: innen szép a győzelem, úgy mondom én erre: innen szánalmas a vereség.

2010.06.17. 03:48 - mostmar_kicsit_unom

Az elmúlt napok-hetek tanulsága, hogy van olyan, ami ugyan tőlünk függ, mégse befolyásolhatjuk, vagy csak iszonyatosan keserves erőfeszítések és szenvedések árán. A bizonytalan várakozás olyan, mint egy gyerek. Állandóan etetni kell bíztatással, bátorítással, bizalommal, és bizalomgerjesztő magatartással. Ha elkezded kevésbé etetni, akkor először éhes lesz, és zavaróan kezd viselkedni. Hisztizik, tör-zúz, követeli a jussát, de legalábbis az életben maradáshoz a minimális ellátást. Ha ezt sem kapja meg, akkor elkezd rettegni, és pánikba esik.

Aztán pedig elcsendesül, mert elfogy az ereje, és a reménye. Egyre halkabb, és egyre katatónabb lesz, ahogy a halál lassan megeszi. Utoljára a szeme szűnik meg mozogni, ahogy kutatott még valami utolsó remény, valami megmentő segítség után.

S végül ebből a csendességből belezuhan a nemlétezésbe, a volt-nincsbe. Örökre eltűnik, és később már hiába próbálod feléleszteni. A szájába tömködheted táplálékként a jó hírt, az örömöt, de már soha többé nem reagál rá, mert ez nem egy tárgy, amit kikapcsolsz, utána meg be. Ez egy folyamat, ami olyan mint az élet; van eleje, közepe, meg vége.

2010.06.14. 01:16 - mostmar_kicsit_unom

Zuhog az eső. Hallom, ahogy az ereszcsatornán zúdúl le a víz az ablak mellett. Ahogy a jég veri az ablakpárkányt. A mennydörgésbe beleremeg minden nyílászáró beleremeg. Hirtelen meghallom, hogy valaki jön be a főkapun a kódommal. Egy ember tudja a kódomat. Elkezdek rettegni. Mi van, ha ő, és mi van, ha nem... akkor mégis, ki lehet?

Iszonyú lassan megy a lift. Normális esetben is, most pedig egy örökkévalóságnak tűnik, amíg elindul a földszintre, majd amíg felér a hatodikra.

Kilép a liftből. Ő az. A haja teljesen el van ázva az eső miatt. A ruhája nemkülönben. Fél vállán lóg a hátizsák (Milyen ember az, aki ennyi idős korában még mindig "iskolatáskával jár", mondta egy ismerősünk).

Nem szól semmit, odajön hozzám, ahogy állok az ajtóban. A lámpát se kapcsolta fel a lépcsőházban. Egy ideig állunk, öt centire egymástól.

- Na szia. - mondja végül, úgy, mint aki valami rosszat tett.

Elfelejtem, hogy válaszolnom kéne. Csak pár másodperccel később jut eszembe.

- Szia - mondom, nem is tudom,hogy hogyan. Nincs erőm arra koncentrálni, hogy hogyan hangozzék a kérdésem.

Aztán félreállok, bejön, én bezárom az ajtót, és megfordulva látom, hogy ő továbbra is ott áll mellettem. Nem tudom, mit akarhat mondani, rég találkoztunk. Azt látom, hogy szarul van.

Hosszú hallgatás után megszólal, addigra már egész kis tócsa folyt le róla.

- Megmondtam, vége.

Én leblokkolok, hirtelen nem tudok mit mondani. Azt már előtte is tudtam, hogy ő a meglepetések embere. Sokmindenre számítottam, erre így hirtelen nem.

- ... és nem akarsz inkább egyedül lenni...? - kérdezem tőle tétován. Azt hiszem ujjognom kellene, de hirtelen ezt is elfelejtem.

- Nem - rázza meg a fejét - itt akarok lenni. Én már hozzád tartozom. Már nagyon rég óta hozzád tartozom.

És nekem hirtelen leesik, hogy mostantól minden másképp lesz. Végleg másként lesz. Kemény harc lesz, és még azt is fel kell dolgoznom, hogy én győztem.

..........................

Aztán hirtelen felébredek. A macska nyalogatja a csukott szemhéjamat a hajnali fényben, mert zabálni akar. Az én kezem pedig belelóg a bilibe.

2010.05.31. 01:46 - mostmar_kicsit_unom

Annak ellenére, hogy mint félig tudós, teljesen szkeptikus vagyok minden metafizikai területen (vallás, ezotéria, egyéb fos), gyerekkorom óta van egy meggyőződésem arról, aki majd az életem párja lesz.

Először is az, hogy valahol ott rohangászik a világban. És hogy egyszer majd összefutunk. És hogy egy adott pillanatban meg fogom látni az arcán, hogy őt vártam egész életemben. Tudom, hogy hogyan néz ki, de csak akkor ismerem fel, ha a szemeim elég kerül. Kiskoromban annyira meg voltam erről győződve, hogy még egy levelet is írtam neki. Nem tudom hová lett, és arra sem emlékszem, hogy mit írtam. Csak azt tudom, hogy Neki írtam.

Vajon létezik valahol? Talán csak létezett, évszázadokkal ezelőtt? Vagy talán észak-Kínában él, vagy a tűzföldön?

2010.05.28. 08:14 - mostmar_kicsit_unom

Ahogy a magánéleti dolgok sűrösödnek, úgy pezsdül fel a blog is. Néha magára hagyom, néha pedig folyamatosan írok bele.

Mostanában eléggé lefoglalja a gondolataimat egy bizonyos téma - még a másik bizonyos témán belül, egyébként attól különálló és tökéletesen elvonatkoztatható téma is. Aki ezt a mondatot érti, annak gratulálok.

Szóval tudjátok, van az a jelenség, mikor az ember egy viszonylag új helyzetben van benne, és úgy érzi, hogy jajdejó. Például egy új munkahelyen, egy új lakásban, stb. Az elején minden olyan jónak látszik, a kollegák jó fejek, a főnök kedves, a szomszéd csöndes és nem áztat el, stb. Aztán szépen lassan kiderült, hogy mindenki seggfej és tulajdonképpen semmi sem jó úgy, ahogy van. Mikor az ember később, a zord valósággal való találkozás után visszatekint az elejére, úgy érzi, naív volt, vagy legalábbis az információk hiányában nem tudta megítélni a helyzetet reálisan.

Hát ilyesmit benyomásom van most, és már előre érzem a pofára esés szagát. Annyira szeretném, hogy jó legyen ezzel a valakivel, akivel immár két hete (HÚ!) ismerjük egymást, hogy időnként már én is észreveszem magamon a hülyeséget.

Úgy látszik már egy vén hülye kétségbeesett idióta lett belőlem, aki túlságosan rágörcsöl egy olyan személyre, aki nem is neki való. Vagy neki való?

Már előre röhögök magamon, mert tudom, hogy két hónap múlva erre az időszakra visszagondolva az jut majd eszembe: "Mekkora hülye voltam! ... már megint!"

 

Ez van, a magány, a társ hiánya előbb-utóbb mindenkiből hülyét csinál. Olyanok leszünk, mint a sivatagban eltévedt lúzer, aki oázist hallucinál, és kitárt karral rohan- a semmi felé. Nincs ott semmi, nem is volt soha, csak annyira akarta látni, hogy már tényleg látta.

Erre szokták mondani az ezotériába oltott okoskodást, hogy 'Ha elhiszed, létezik', pedig lófasz se létezik, akár hiszed, akár nem. Ha elhiszed, akkor pusztán a fejedben létezik az illúziója, de ugyanúgy a semmibe rohansz. Ez itt nem johnatan a (zsiráf) sirály, vagy az anyaföldben úszó messiás. Mondjuk azokhoz is jó nagy adag lsd kellett annak, aki megírta, legalábbis nagyon úgy tűnt.

 

De hogy miért is vagyok ilyewn szkeptikus?

Mert talán még ez a sikertelenség a jobb verzió. A másik ugyanis az (ami egyébként is kevéssé valószínű), hogy tényleg odaleszek érte, hülyét kapok a helyzettől, mert a férfiak SOHA NEM HAGYJÁK EL a barátnőiket / feleségeiket valaki másért, ha már a saját életüket sem képesek tisztába tenni azzal, hogy nem járnak / házasodnak össze olyannal, akiről tudják, hogy nem az igazi.

És akkor az egész ugrik, én meg belehalok a fájdalomba.

2010.05.27. 19:05 - mostmar_kicsit_unom

Kíváncsi vagyok, hogy lesz-e olyan szerencsém, hogy én unom meg előbb. Ma már két hete, hogy tart, és egyelőre nem látom az alagút végét. De már az elejét se.

2010.05.27. 01:17 - mostmar_kicsit_unom

Előző nap, miután megírtam a blogbejegyzést, folyamatosan vele beszélgettem magamban. Hamarabb leléptem a munkahelyemről egy órával, mert elegem volt, és még el akartam menni megvenni valamit.

Egyszercsak csörög a telefon. Ő hív. "Mi újság veled, dolgozol még?" - kérdezi. Mondom, hogy nem, előbb eljöttem. "Kár, mert gondoltam megleplek, és itt vagyok a munkahelyednél, a kapu előtt."

Sokkot kaptam, komolyan mondom. Nem azért, mert nem sikerült a meglepetés. Hanem azért, mert ilyen kedves, romantikus, meglepő még soha nem volt senki velem.

 

Lehet, hogy most dől el az életem?

2010.05.25. 18:51 - mostmar_kicsit_unom

Az élet akkor szép, ha zajlik. Mondják sokan. Aztán, ha tényleg elkezd zajlani, jajveszékelnek. Na ilyen vagyok én is.

 

Mi az ijesztőbb? Szingliként a macskával aludni, vagy arra várni, hogy az aktuális nagyőnek (be)képzelt pasi vajon otthagyja-e a barátnőjét értünk? És mindezek mellett még pluszba azért is parázni, hogy mi lesz, ha hirtelen beleugrik egy új kapcsolatba, a régi, hosszú kapcsolatából?

És mi lesz, ha jó fejek vagyunk, és azt mondjuk, hogy egyelőre ne ugorjon be. Inkább csak ki, a régebbiből. Aztán várunk, hogy magához térjen, a régi kerékvágásba. Nade: mi lesz, ha annyira megtalálja a régi kerékvágást, hogy utána már onnan nem akar kijönni?

Miért bonyolítom ezt ennyit? Vajon ebben a helyzetben is igaz az az einsteini megállapítás, miszerint minden egyszerű probléma a megoldhatatlanságig fokozható, ha eleget gondolkodunk rajta?

 

Ó igen, az igazit nem nehéz megtalálni. Nekem már legalább négyszer sikerült.

 

Az elején mindig azt hiszem, hogy na, ilyen még nem volt. De jó fej! Ugyanazt gondoljunk! Támogatja a feminizmust! Jó az ágyban! Vicces! Okos! Zenész!

Most kb. négy vagy öt embert soroltam fel egyébként.

Aztán jön valaki, aki ezt így mind egyesíti, csupa jó tulajdonsággal megfűszerezve, és néhány olyan rosszal, amit esetleg hajlandó vagyok eltűrni a kompromisszum kedvéért. Csak egy nagy, tolerálhatatlan hibája van. Aki mellett éjszaka az ágyban alszik. Sok éve.  Hát miért tartom én rendben a magánéletemet, miért vállalom be hogy ennyi idősen szingli vagyok, egyedül élek, macskával alszom, egyedül szerelem meg a vécét? Persze az ember legyen óvatos, de tötyörögni, a másik idejét és türelmét kihasználva nyammogni a helyzeten, szőnyeg alá söpörni a szart egyáltalán nem szép dolog.

Nem félnek a pasik, hogy túlságosan hozzászokom az önállósághoz, és mikor már elvileg nem lenne rá szükségem, akkor már nem leszek képes ezen változtatni? Miért hagyják, hogy ebbe így beleszokjak, miért nem rohannak oda, és verik ki a kezemből a mágneses csavarhúzót és forrasztópákát (vagy mi a franc az)? Miért hagyják, hogy eladjam a nagyágyat, és hogy otthon mindössze egy darab egyszemélyes kanapé, és egy másik, szintén egyszemélyes matrac maradjon, amit még csak összetolni se lehet a fél méter szintkülönbség miatt?

Miért nem jönnek oda, és rúgják be az ajtót, mielőtt még megtanulom, hogy hogyan ne legyen szükségem társra?

És hogy most dől-e el az életem...? Igazán minden pillanatban így van ez velünk. Mindig utakat választunk, akár csak annyit, hogy gyalog, vagy villamossal megyünk haza. Egy ilyen döntés is meghatározó lehet. Vagy, hogy lemegyünk-e szórakozni a helyre, vagy nem. És hogy ott szóba állunk-e azzal, aki odajön, vagy hátat fordítunk.

... de talán néha vannak nagyobb döntések. Amelyek nagyobb dolgokat befolyásolnak. De vajon miért rossz dolgok jutnak róla eszembe? Miért az, hogy mi van akkor, ha ennek a döntésnek tragikus következményei lesznek?

Hogy mi lesz például, ha autóbalesetet szenvedünk, vagy meghal a gyerekünk? Miért a legszörnyűbb félelmeim jelennek meg a lelkem moziján, mikor arról fantáziálok, hogy végre talán megtaláltam valakit, aki tényleg jó lenne, jó lesz?

Persze igazából még nem is ő szerepel ezekben az álmokban, inkább valaki, aki remélem, hogy ő.

Mikor egy hete ismertük egymást (szóval pár nappal ezelőtt...) beszélgettünk a félhomályban, és mondott valamit, ami rosszul esett, mert rájöttem, hogy nagyon nehéz menet vár rám, és hogy ha hagynám, hogy úgy kezeljem, ahogy ő, a helyzetéből adódóan eltorzultan elképzeli, akkor szörnyű hetek várnak rám. Olyan dolgok, amelyek méltatlanok. Amire mindenki, kivétel nélkül azt mondaná, hogy szörnyen megalázó.

Aztán ahogy ott néztem az arcát, egyszercsak belémnyillalt valami különös érzés; mintha megtaláltam volna valamit, amit már rég kerestem. Amit még sosem láttam, de pontosan tudtam mindig is, hogy hogyan néz ki. Amivel még sosem találkoztam, de előre tudtam, milyen érzés lesz, ha egyszer a szemem elé kerül.

 

De a háttérben természetesen ott van az, ami már évek óta mindig. Az a régi. Aki, attól félek, hogy az igazi volt, és mindig az is marad. Persze elképzelhető, hogy ez csak az agyam, és a fantáziám terméke. Lehet, hogy az a hobbim, hogy szenvedek. Ez esetben tapsikolva örülök a mostani időszaknak.

· 2 trackback

2010.05.19. 21:16 - mostmar_kicsit_unom

Most itt ülök, néhány üres sörösdoboz és egy szintén kiürült borosüveg társaságában.

A másik asztalon ott van egy fogkefe csomagolása, a fogkefe maga a mosdón pihen. Mióta ő letette oda, hozzá sem nyúltam. Nem is értem miért, egyszerűen nem akartam elmozdítani arról a helyről, ahova ő tette le.

Itt van még egy bontatlan doboz óvszer is, mert megmondtam neki, arra nem lesz szüksége, amíg ő normális esetben más mellett alszik éjszakánként. És addig a számát sem mentem el. De már tudom fejből...

"Itt hagyok pár dolgot, ha máskor is jöhetek"- mondta. Én nem tudtam megkérdezni tőle, hogy ezt pontosan hogyan gondolja, de rábólíntottam.

----------------

másnap éjszaka:

Pontosan azt mondta, amitől tartottam.

- Mi lenne ha megpróbálnánk, hogy működik-e ez köztünk?

- Úgy, hogy közben neked megmarad a barátnőd? - kérdeztem vissza.

A válasz egyértelműen igénylő volt.

És akkor ott összetört bennem valami. Trója kapuja önmagába zuhant és betemette az évszázadok homokja. Soha többé senki nem tudta megmondani, hogy létezett-e valaha egyáltalán.

Ugyanez játszódott le bennem. Egy mondat megszüntetett mindent, ami az előző pillanatban még létezett. Nem tudtam, hogy valóban ott volt-e, vagy csak utólag  képzeltem.

Én pontosan tudom, hogy minimum mennyit érek. Hogy mire vagyok kvalifikálva. Hogy szórakoztató vagyok, okos, közvetlen, progresszív, ugyanakkor optimista, alkalmazkodó, kreatív, érdekes életem van. Aki mindent akar belőlem, de cserébe csak azt akarja adni, ami belőle más után megmarad, méltatlan helyzetbe hoz, és ez az ajánlat különösen igaz akkor, ha az illető az elmúlt évek (úgy tűnik) számomra leginkább figyelemfelkeltő személye.

Soha nem hajlottam arra, hogy méltatlan kompromisszumokat kössek. Most, hogy van mit veszíteni, lehet, hogy mégis megtenném.

De gondolnom kell a vezérelvre: az ember, ha csak a legjobbat hajlandó elfogadni, akkor többnyire meg is kapja azt.

 

Én már belefáradtam az egyedüllétbe, olyanra van szükségem, akivel megoszthatom az életem, még ha nem is örökké, de egy jó időre, egy minőségi időre mindenképp. De hogy lehetnék együtt valakivel, aki nem velem van együtt? Mitől lenne ez jó nekem?

 

Vajon ő tényleg az, akinek látom?

Tényleg olyan?

Nem fog róla is kiderülni, hogy kiszámíthatatlan, megbízhatatlan szerencsétlen idióta lúzer?

Vajon mennyi a matematikai esélye annak hogy megint egy tehén akadt a hálómba hal helyett?Egy ostoba, bunkó, tehénkedő tehén?

Vajon mennyi az esélye annak, hogy ezen a világon minden férfi ilyen tehén?

 

Túl sok a kérdés, túl sok a talán, és kevés a konkrétum.

Mondhatnám: mi veszíteni valóm van?

Hát azért van. Pl. a lelki nyugalmam. Most érdemes kiborulni amiatt, hogy megint pofára estem, hogy mindenki csak átbasz?

Egyáltalán, mit izgatom itt magam? A csávóba egyáltalán nem mondhatni, hogy szerelmes lennék. De az esély, na az valóban fontos.

2010.04.14. 06:22 - mostmar_kicsit_unom

Vannak olyan hangulatok, amelyeket mindannyian ismerünk, mégis, olyan nehéz szavakba önteni. Talán azért, mert nem is érezzük szükségét.

Azt hiszem, az élettel az egyik legnagyobb problémám a hazugság kérdése. Néha úgy tűnik, folyamatosan hazudunk magunknak és másoknak. Hiszen állandóan csalódnunk kell. Még ha nem is közvetlenül, plaszikusan, kézzel foghatóan. Mégiscsak csalódunk helyzetekben. Amikor múlttá válnak a szép dolgok, és utólag bizony-bizony át kell értékelni. Sokszor át kell. Akinek nem kell, az nagyon szerencsés.

Még ha nem is történt  nagy tragédia. Csak valaki, aki egy kicsit is számított, mégse azt teszi, amire elmondása alapján számíthattunk volna.

Ha azt mondja: Tudom, hogy szemét dolog volt, hogy eltűntem egy évre. Csak elegem lett az életből, kizártam a világot, és téged is ... (Komolyan? És anyád hogy van?!?)

... tudom, hogy legalább szólhattam volna, de egyszerűen nem volt hozzá kedvem.

De hívlak holnap. És holnapután is.

 

És akkor hallom utoljára a hangját.

Legalábbis egy jó időre.

Aztán megint megjelenik. Megint bocsánatot kér. Megint hívni fog.

Nem hív.

A legtöbb ember ilyenkor nem tenne semmit. De én olyan vagyok, aki felhívja, és jól eltolatja vele a biciklit.

De nem, mégsem, fel kell nőnöm. Akkor kell leszúrnom, amikor megint ő keres.

Hát jó, akkor várjuk ki.

Újabb várakozás. Ezzel együtt már értékes évek mennek el az életemből. Nem mintha ezeket pont rá fordítottam volna, de igenis, arra a néhány felesleges gondolatra és érzésre is fordítottam, amelyeknek ő volt a főszereplője.

És akkor majd megint felhív. És majd megint azzal jön, hogy.

És akkor én azt mondom neki: - Mindig is tudtad, hogy mennyire nagyra becsüllek mint embert. Hogy szinte már a rajongásig imádom azt, amilyen vagy, minden jó tulajdonságodat (ezt persze nem mutattam ki, még csak az kéne).

És a hibáid is tetszenének. Ha kezelhetőek lennének. De ezek egyáltalán nem kezelhetőek, ezek tönkretesznek mindent. A te életedet is, mert nekem ahhoz nem sok közöm volt. Nincs értelme hát még egyszer elbájcsevegnünk arról, hogy mikor akarnál hívni. Ha éppen nem lenne elmenekülési kényszered.

Hogy hülyévé teszed magad, a te dolgod. Rossz nézni, főként nekem, de a te választásod, bármit is teszel magaddal.

De én már túl sok mindenen mentem át ahhoz, hogy lazán hagyjam magam hülyére venni, hagyni, hogy belevonj a hagymázos illúzióidba.

Hogy végignézzem, ahogy segget csinálsz a szádból, és közben engem is megalázol.

Úgyhogy az ilyen fos helyzeteket úgy lehet elkerülni, ha soha többet nem adunk esélyt se annak, hogy megtörténjenek.

Én már elhagytam valakit azért, mert nem felelt meg, és évekig szenvedtem miatta. De azzal a kapcsolattal meg tudtam tenni - pedig istenem, ha lehetne, visszacsinálnám, de nem lehet, és soha nem fogom megbánni, mert nincs értelme - tehát ha akkor meg tudtam ezt tenni, akkor pont veled, meg ezzel a jelentéktelen, tinistílusban előadott bohóckodással hogyne tenném meg. Engem nem fog többé egy helyzet se hülyére venni.

Tehát kérlek, csak hagyj békén. Ne keress többet. Magadat ráveheted arra, hogy ilyen idiótán viselkedj, de engem sem ennek a végignézésére, se a részvételre nem veszel rá.

 

 

... és a legmeglepőbb, hogy mikor jött ez az indulat-féle érzés, szinte azonnal, és szigorúan kizárt a korábbi idióta képzelgéseket majd arról, hogy megbízható lesz, és frankó. Beláttam, hogy ő semmilyen körülmények közt nem fog normálisan viselkedni, akármilyen szeretnivaló, kitartó, okos ember is. Soha. És most már csak a dühöt érzem, már csak bosszankodom.

 

... és ilyenkor az ember csak áll, néz maga elé, mint a gyerek, akit a vidámparkban elhagytak a szülei. A világ lassítva rohan mögötte, és azon gondolkodik: mi a jó fene történt? Az elején voltam a hülye, hogy hittem, vagy most, hogy elvetem még a lehetőségét is?

Az a furcsa tudjátok, hogy még mi, akik általában megszakítanak kapcsolatokat, kirúgnak másokat, stb., szóval még  mi is pofára esünk. Olyan jó nagyon, isteneset. És ez valahogy felszabadító!

2010.04.07. 10:21 - mostmar_kicsit_unom

Azon gondolkodom, hogy milyen érdekes, furcsa és szomorú az a folyamat, amikor valakinek a megjelölése a másokkal való beszégletés közben időről-időre így változik:

 

"Egyik legjobb barátom - egy nagyon jó barátom - egy kedves barátom -egy barátom - egy kedves ismerősöm - egy jó ismerősöm - egy régi ismerősöm - volt egy ismerősöm - volt valaki, aki, valaki régen".

2010.04.04. 20:38 - mostmar_kicsit_unom

Vajon elküldjem-e a picsába? És mikor? Hanyadik megszegett ígérett, be nem tartott megbeszélés, hanyadi elmenekülés, elfutás, eltűnés után?

Ha egyszer nem is vagyunk olyan kapcsolatban, de azért mégiscsak? Ha tulajdonképpen hivatalosan senkik vagyunk egymásnak, de ennek ellenére, ő is pontosan tudja, meg én is, hogy ez nem mentség az idióta viselkedésre?

Annak ellenére, hogy messze lakunk egymástól, van ami soha nem lesz érvényelen. Elküldjem-e a picsába, ha a pár hét múlva pont oda utazom, és megbeszéltük, hogy találkozunk? Miért nem foglalkoztam akkor az eddigi viselkedésével, mikor felajánlotta, hogy majd ott lakhatunk? Hova lett az elmúlt félév csalódás-sorozata az agyamban, mikor felbukant, mint a végtelen éjszaka után hajnali fények, és a madárcsicsergés? Hogy a jó francba nem gondoltam, hogy ez nem fog változni? Mégis, mi történt?

 

Az agyam elszeparált egy külön partíciót az elbaszott ígéretek és hazugsággá váló mondatoknak, minden csalódásnak amit egy olyan emberrel kapcsolatban éltem meg, aki "érzelmi fogyatékos és profi lelépő"?

Elküldjem a jó édes faszomba most már végképp, mielőtt még odautazom, és lenne esélyem találkozni vele, és még egy UTOLSÓ utáni esélyt adni arra, hogy rájöjjön, hogy belém van borulva, és így meg úgy?

Erre vajon mennyi esély van? Ha negatív számból gyököt vonunk, az már megközelíti a matematikai valószínűségét?

2010.04.04. 07:01 - mostmar_kicsit_unom

Olyan nehéz ez. Hogy mindenki tovább indul. Elmennek mind. Ez egyszer úgy tetszett, de már kezdek belefáradni. Hogy lehet úgy élni, hogy az ember körül semmi sem stabil?

Joule, köszi a kommentet. Van ugyan kedves és frappáns sztori, de most nincs hangulatom nyavajogni.

Miért kell nekem mindig ilyen runaway man-eket kifogni? Miért kell abban élvezetem lelni, hogy azzal szopassam magam, ő fut-e gyorsabban, vagy én, hogy elkapjam? Nagyszerűen tudom tetni a látszólagos érdektelenséget- ebben már van gyakorlatom.

Persze kivéve, amikor megfeledkezem magamról és őszintén kimutatom. Aztán rájövök, hogy nem, NEM, N-E-M lehet, hogy így elbasztam...!

És tudjátok, mi a legfurcsább? Ha az illető megáll, és megvár, abban a pillanatban rájövök, hogy annyira mégse kell. Csak amíg futás közben levadásztam. De nem ő az a... AZ.

 

... Mintha saját magam üldözném bennük, és az ő képükben saját magam elől menekülnék, hiszen amikor visszanéznek, rá kell jönnöm, hogy csak egy illúziót kergettem.

2010.02.02. 19:25 - mostmar_kicsit_unom

Mostmár muszáj leírnom.Tegnap volt egy hete, hogy találkoztam azzal a helyes, fiatal sráccal, akivel még december közepén ismerkedtem meg egy szórakozóhelyen.Nagyon aranyosan és kedvesen ismerkedett, nem állt meg a szemezésnél, egyre bátrabb lett, a végén már szélesen vigyorogva sokatmondóan nézett. Ez meg nekem tetszett, mert a legtöbb fiú ennek a feléig se jut el.

Utána hazakísért, még a kapuban beszélgettünk reggel hétig. Lelkesnek tűnt, és amellett, hogy kifejezetten helyes, még okosnak és tájékozottnak is tűnt. Mind az összes huszonegy éve ellenére. Az sem zavarta, hogy én jóval idősebb vagyok nála, és hogy némileg értésére adtam, hogy az "én koromban" egy csókolózás után nem következik automatikusan a járás. De akkor nem jöttünk össze. Látszólag teljesen ki volt békülve azzal a helyzettel, hogy bármennyire is tetszem neki, alkalmazkodnia kell a helyzethez.

Én hülye, azt hittem ezért olyan kis belátó!

 

Meg is beszéltük, hogy felhív. Wiwen ismerősök lettünk. Elkezdődött az üzengetés. Illetve elkezdődött volna. Ő ugyanis nagyon lassan írt vissza. Három-négy nap is volt. Kicsit furcsa volt, hogy a nagy lelkesedés után mindösze ennyire tellik. De csak nem fogom magam izgatni egy huszonegyéves hozzáállása miatt? Különben is, biztos elfoglalt.

Aha...! :D

-Csapó kettő, a pofáraesés-

 

Ültök? Ugye ültök? Állva úgyse szokott senki blogot olvasni.

Szóval eltelt HAT HÉT. Közben volt egy nagy kihagyás a mélezgetésben. Pont szilveszterkor. Utána, kb. hatodikán felhívott. Halleluja! Csoda történt!

Meg ahogy te azt elképzeled, mondom magamnak így utólag.

Szóval felhívott beszámolt arról, hogy huszadikáig (!!!) vannak vizsgái. Utána találkozhatnánk. Ja, meg hogy bocsi, hogy nem írt,de szilveszterkor el voltak utazva a haverokkal, csak elfelejtett szólni. Meg hogy ő is majdnem elfelejtette, most jött vissza, de most is csak azért, mert kezdődnek a vizsgái.

De kedves. Azonban ez még mind elmenne.

Aztán jött a feketeleves. Felhív 24.-én (a közbeeső négy nap gondolom veszett fejsze nyele lett a tér-idő-kontinuumban). Hogy akkor valamelyik nap talizzunk. Talizzunk. Talizzunk másnap. Jó, másnap.

Kérdezi, hogy érek rá. Mondom, hogy nekem dolgom lenne este fél tízig, de amúgy is kicsit köhögök, inkább nem is megyek, mert akkor szabaddá tudom tenni az estémet.

Erre ő: Jó, de ő csak tíz után ér rá, mert megy edzésre. Öh. Jó. Fő a kölcsönösség, hogy mindketten igyekszünk szabaddá tenni az esténket.

Akárhogy is. Találkoztunk fél 11kor végül. Helyezkedünk leülünk. Furcsa őt újra látni ennyi idő után. Meg is jegyzem neki,hogy milyen különös benyomát tesz rám, hogy HAT HÉT után újra látom. Gondoltam hátha érti majd a célzást. Mert részemről ezt a hat hetet egyáltalán nem értettem.

Mire ő:

- Hát te mondtad, hogy a te korodban (ÉN KOROMBAN??ANYÁD!!) ezt nem kell olyan komolyan venni, aztán gondoltam, hogy elleszel addig a pár hétig magadban.

Erre elkezdtem hahotázni, hogy ne vicceljen már. Azt hittem viccel.. A nevetéstől kicsorduló könnyeimen át rajtam, hogy tök komolyan, kissé zavarodottan néz rám.

Erre visszafogtam a nevetést, és meglepetten kijelentettem: Te nem is viccelsz.

Mondta, hogy nem.

 

A beszélgetés nehezen ment. Amilyen könnyű volt elsőre, most olyan szenvedős. Miről beszéljünk, miről beszéljünk... gondoltam, érdeklődöm felőle.

- És hogy sikerült a szilveszter? - kérdezem.

- Ó nagyon jól - dicsekszik - egy ideig házibuliban voltunk, aztán (figyelem, itt jön a lényeg), átsétáltunk a blahára, és beestünk a Pistikééknek az őrült házibulijába.

... Hosszan mesélte tovább, nekem meg egyre jobban kikerekedett a szemem, mert láthatólag velem ellentétesen neki nem esett le, hogy ő állítólag el volt utazva. Utána kínos percek jöttek, mert amíg  mesélt, végig attól rettegtem, hogy mindjárt rájön, hogy kamuzik, és akkor lesz még jónéhány kínos pillanatunk.

De részletesen elmesélte a szilveszterét, és egész végig esett le neki...!

Ezek után már viszonylag csalódott lettem,vagyis kezdtem az lenni. De azért még mondtam neki, hogy ha akar, feljöhet. Nem, AZT nem akartam, de azért feljöhet.

Így is hajnali hatig kellett várni arra,hogy elszánja magát arra, hogy megcsókoljon... és akkor is hogy?!?

Tudjátok, mikor már olyan szép romantikus a hangulat,mikor az embernek gyengéd hangulata van, szép lágy zene, szájak közelítenek, nem idegeskedés van, hanem várakozás... és erre azt veszem észre, hogy hirtelen rámugrott, és bekapta a fél fejemet. Mint a kiskutya, mikor megtalálja a csirkefejet és azzal a szájában rohangászik, a csirkének meg a kacsintós tekintete még ott lifeg...

Hát ezek után már eléggé meguntam a dolgot, közöltem, hogy nekem indulnom kell dolgozni, és fél hétkor mindkettőnket kirúgtam a lakásból.

 

Istenem, ha léteznél, akkor igazán küldhetnél valakit, aki nem szar alak!

vicces az élet...

2010.01.24. 23:58 - mostmar_kicsit_unom

... viccből kipróbáltam, hogy vajon mi történik, ha egy homokos oldalon regisztrálok (természetesen nem mint fiú, hanem mint lány). ott csak nem tapad rám senki. hát regisztráltam, és másfél óra tizenöt ismerkedni vágyó levelet kaptam buziktól.