Ez a poszt olyan, mint ha a néhány évvel ezelőtti önmagamról szól. Azzal a különbséggel, hogy én lány vagyok, meg hogy csak egy évig jártam az illetővel. Talán ez számít, talán nem. Ez nem is annyira érdekes.

Szakítani mindig szar. Ennyi. Filózhatunk rajta, halogathatjuk, akkor csak még szarabb lesz. Kitalálhatunk kifogásokat a gyávaságunkra, de csak saját magunkkal szúrunk ki.

A  másiknak is mindig szar lesz. Akármit csinálunk.

Egy dolog van, ami nem mindegy: mégpedig a szakítás módja. Az emberek sokszor nem attól akadnak ki, hogy a másik szakított velük, hanem ahogy tette ezt.

Néhány dolgot le kell tisztázni. Ha valakivel nem érezzük jól magunkat: azt nem szeretjük. Akkor sem, ha biztosak vagyunk ennek az ellenkezőjében.

És ami nagyon fontos: erről nem tehetünk. Ha elmúlt a lángolás, a szerelem, ha a másik már csak idegesít, zavar, bosszant, az nem a mi hibánk.

DE! Az viszont igen, ha nem intézzük el ezt a helyzetet minél korábban, és minél hatékonyabban.

Ha én tudnám, hogy már csak a másik terhére vagyok, akármennyire szeretem, inkább lelépek. Semmiképp nem akarnám, hogy a másik úgy emlékezzen rám: Az a szerencsétlen, akitől alig bírtam valahogy megszabadulni.

Azt szeretném, hogy úgy gondolna vissza a személyemre: Ő volt az, akit annyira szerettem volna teljes szívemből, szerelemből szeretni, de az istennek sem ment.

Ugyanis egy rémisztőbb van annál, ha elhagynak: az, ha egy ilyen szerencsétlenül szar helyzet úgy csinál belőlem egy szörnyeteget a másik számára, hogy én még csak nem is tudok róla.

Ezt megelőzheti, ha a másiknak elég lélekjelenléte és bátorsága van még azelőtt szakítani, hogy a szituáció szélsőségesen borzasztóvá válna. És az is, ha én magam a kapcsolat során nem zsaroltam érzelmileg, nem hisztiztem, nem  helyeztem kilátásba, hogy megöngyilkolom magam, ha egyszer ő lelép.

És kedves szorult helyzetben lévő srácok / lányok... az nem kifogás, hogy "Mi lenne a másikkal?"... egészséges ember túléli a legrosszabb szakítást is. Ez egy természetes dolog. Nem tőled függött, legalábbis, ha nem szándékosan csapod be. De ha TE már tudod, hogy ez nem lesz jó így, és még 2-3-5-10 évig húzod (ilyet is ismerek), na az már szándékos átbaszásnak számít.

Főképp, mert ez a kifogás igaztalan is. Ez színtiszta önzés. Hiszen valójában azért nem akarod otthagyni, mert te viselnéd nehezen a lelkiismeretfurdalást. Mert esetleg most kényelmes. Mert utána kezdhetnéd elölről az egész párválasztási macerát.

Szóval ismerjük csak fel azt, hogy voltaképpen saját magunkért aggódunk akkor,  mikor valakivel nem merünk szakítani.

Mert ha a másikért aggódnál, akkor az lenne az elsődleges, hogy neki minél hamarabb legyen meg a lehetősége, hogy találjon valakit, aki valóban azért van vele, mert szereti, és mert vele akar lenni, nem pedig sajnálatból (kényelemből, gyávaságból).

Szakítani pedig úgy kell, ahogy a mandulaműtétet végzik. Gyorsan, következetesen, tisztán, pontosan. A lehető legkisebb fájdalmat okozva - tudván, hogy a fájdalommentesség gyakorlatilag lehetetlen.

De emberségesnek is kell lenni.

Életem legrosszabb emléke, mikor egy szakítás után (én tettem meg), méghozzá életem legfontosabb és leginkább meghatározó kapcsolata után ért a hidegvizes zuhany. Na, az az ember nem tudott tisztességesen és őszintén elszakadni.

Megbeszéltük, hogy jóban maradunk, és ez egy ideig ment is. Mondjuk hogy pár hónapig. Aztán az illető, ki tudja, hogy kinek-minek a hatására egyszerűen elküldött a picsába. Telefonon. Minden előzmény nélkül. Később megírta, hogy ne zaklassam. Azt is írta, hogy "Sosem szerettelek". - na ez volt az a pont, amikor úgy éreztem, hogy egy téglát vágtak az arcomba. Én őt szerettem a legjobban, és tudom, hogy ő is így volt ezzel. A mindenei voltunk egymásnak. Túl jól ismertem ahhoz, hogy el tudja velem ezt hitetni. Pontosan tudtam, hogy el akar magától ijeszteni, hogy bántani akar, mert nem tudja elviselni mégsem, hogy a közelében vagyok.

Ha képes lett volna megmondani, vagy megírni egyszerűen azt, hogy neki mégse megy, hogy még most is jóban vagyunk, és inkább függesszük fel ezt a számára kellemetlen barátságot, egy szavam nem lett volna.

Na de valakit azzal vádolni, hogy zaklat a szerelmével (miután én voltam az, aki szakított vele...), és ekkorát hazudni... na ez az, amit sose tudtam feldolgozni. Most sem vagyok kibékülve ezzel. Az egész életemre hatással volt, hogy így megbántott.

Szakítsatok emberien, és viseljétek emelt fővel a fájdalmat. Legyetek őszinték, és ne bántsátok a másikat még pluszban, ha nem muszáj.

Emeberej vagyunk, mindenki tévedhet. Mindenki hibázhat. Ha nem direkt csináltad, felesleges érte emésztened magad. Egy kapcsolatban benne van, hogy vége lesz, hogy a másik hozzállása megváltozik.

Senkinek a döntéseiért nem vagy felelős, felnőtt emberek, tudnak magukról gondoskodni.

... és most, ahogy a vén homár szokta mondani, következzen néhány humorbonbon, hogy ne ilyen világvége hangulatban érjen véget a poszt. Leírok pár "tuti" kifogást, amit egyébként nekem mondtak. Hogy miért nem akar szakítani az illető a barátnőjével. Korábban már volt szó róla, de ő, ezzel  hihetetlen abszurditásával, és szeparációjából adódó totális személyiségtorzulásával klasszikus dolgokat alkotott.

Először a prózai okok.

- Azért vannak jó tulajdonságai is... például... jól főz..

- Nem is olyan rossz ez. Gyakran megy haza a szüleihez, és akkor üres a kéró.

Itt már fokozódott a helyzet:

- Én szeretek jóban lenni a volt barátnőimmel, de ő az a fajta, aki szóba se áll a másikba a szakítás után... ezt utálnám, szóval inkább nem szakítok.

- Már megszerveztem a nyarat (áprilisban), most nem szakíthatok!

- Az anyukámnál van szakmai gyakorlaton, hogy nézne ki, ha otthagynám?

- A hátralévő 30-40 év már nem is olyan sok, arra már pont megfelel nekem.

És a teljes abszurd világszétesés:

- Ha elhagynám, lehet, hogy soha többé nem látnám a közös kutyánkat!!!

...és ezt mind ugyanaz az ember mondta. Vállveregetés, gratuláció. Enyhe sértettséggel és csalódással ugyan, de azzal vígasztalom magam, hogy a legjobb, amit velem tehetett az, hogy akkor nem tudta magát rávenni, hogy egyszer az életben férfiasan és tisztességesen viselkedjen azzal a szerencsétlen barátnőjével.