Ott van a mosdón. A pöttyös hengerdobozban, amiben tartom a saját fogkefémet meg a fogkrémet.
Szóval ott van benne, ebben a tartóban. Mostanában többnyire egyedül, mert a zuhany alatt mosok fogat.
Amikor először megláttam, meglepődtem. Akkor még itt hevert, a szobában, az asztallapon. Aztán átkerült a fürdőbe, a mosdó szélén egyensúlyozott.
Napokig. Valahogy nem akartam hozzányúlni. Csak néztem, mikor odavetett a dolgom, néztem és valahogy nem jutott eszembe semmi. Még egy értelmes gondolat sem. Csak bambultam rá, nézegettem, szinte csodáltam, érinthetetlen furcsaságként tekintettem rá.
Még akkor bele se tettem a tartóba. Nem akartam hozzányúlni, jó volt nézni, hogy oda lerakta a mosdó szélére, pedig nem ott lett volna a helye. Az ő műve volt, ahogy egyensúlyozott a kis tárgy a mosón.
Aztán a macska közbeszólt. Egy nap felugrott a mosdóra, és leverte. A földön azért mégsem hagyhattam. Szóval akkor már megfogtam, a saját kezemmel, és beletettem a dobozba, ahol az enyém is volt. Furcsa volt megfogni.
Azóta is ott van. Összesen egyszer volt használva. Talán kétszer. A gazdája akkor még úgy képzelte, rendszeresen fogja használni.
De a gazdája már nem jön el érte soha, magára hagyta, és így teljesen egyedül, elárvulva figyeli a fürdőszoba életét nap mint nap.
És egy nap ki kell dobnom. Az a nap lesz majd, amikor úgy érzem, leszámolok a gazdájának az emlékével. Mikor már nem akarom, hogy akárcsak ez az egy szerencsétlen kis tárgy is rá emlékeztessen, hogy ne képzelje már, hogy neki bármilyen keresnivalója van itt.
De most még itt van, a mosdón, a fém tartóban, néha ránézek, és pontosan azt testesíti meg, aminek ő maga is az áldozata és a szimbóluma lett: egy elsietett döntés, majd fájdalmas és romboló kihátrálás a helyzetből.
