Köszönöm a kaktusztea nevű bizonyítottam magas antioxidáns-tartalommal rendelkező kommentelőnek a hozzászólását, ez arra ösztönzött, hogy leírjam, mi van. Ez a dolog baromi egyszerű lesz, tekintve, hogy egy szóval ki tudom fejezni. Semmi.

Én is visszaolvasgattam a blogomat nemrég, és ha nem lettem volna már amúgy is szomorú, hát biztos elszomorodtam volna, mert tök gáz.

Annak idején arra gondoltam, hogy majd megírom a történeteket, a szépeket, meg a rosszakat, hogy majd summázom, levonom a tanulságot. És hogy a végén kiderül, hogy találok meg valakit, akit majd úgy hívhatok: ő.

Hát ő nincs sehol. Egyszerűen nincs.

Sokakat hittem őnek az elmúlt években, de előbb-utóbb, vagyis inkább előbb kiderült, ők nem ő voltak.

Nem is biztos, hogy ő létezik. Persze miért ne létezhetne. De még ha így is van, sőt, tegyük fel, hogy végtelen számú ő van (ő= aki nekem megfelel), még akkor se túl nagy az esélye, hogy a még végtelenebb számú ők közül akár egyre is rábukkanjak.

Hogy mi volt az elmúlt években?

Keserű csalódások, hangos puffanással pofára esések.

Megtanulása volt annak, hogy az emberek túlnyomó többsége gyáva, a maradék egy része mártír, a másik része foglalt. Ez amúgy nagyon kicsi rész. A túlnyomó többség gyáva.

Én meg hiába vagyok bátor és következetes, ha mindenki más gyáva és béna.

És azt hiszem, hogy igen... végleg talán az tette be az ajtót, ami legutoljára történt, most, tavasszal. Hogy itt volt ez a csodálatos seggfej, aki annyira megfelelt volna, mint soha senki más, aki mintha csak életre kelt volna innen az oldaldoboz leírásából, hogy odajöjjön hozzám egy szórakozóhelyen(!), és leszólítson, és hazakísérjen, és életem legnagyobb meglepetését okozza, és hogy...

... hogy megmutassa, milyen valakit kétszer elveszteni.

Először akkor, amikor kétségtelenné válik, hogy mégsem annyira faszagyerek, hogy felszámolja az eddigi életét (mert akkor nem látná többet a közös kutyát), hiába vagyok én is neki hű de ilyen meg hű de olyan.

Másodjára elveszteni pedig akkor, mikor az ember ráeszmél, hogy hé... ez az ember (vagyis AZ) nem is létezik. Ez nem ő. Ő sose tenne ugyanis olyat, hogy még ha csak  kifogásból is, de egy kutya mögé helyez a prioritási sorrendben.

Soha nem mondana olyat, hogy "majd hívlak, ha hiányzol", meg hogy "hagyjál már élni".

Én, hagyjam, ÉN, akinek ő befurakodott az életébe, pedig pontosan tudta, hogy nincs abban a helyzetben, hogy ezt megengedhesse magának, én hagyjam őt, mikor ő hivogatott, másfél-két órákat beszélt velem, én hagyjam, akivel ő akart találkozni minden nap (nem érdekel semmi, veled akarok lenni), én hagyjam akinek ő kétszer is szerelmet vallott, ami szerinte nem felelőtlen játék volt a szavakkal.

Ezek után mit mondjak? Hogy lehet valaki ennyire szar alak?

Ja, és miszter [(utóbb)"most nem szakíthatok mert már megszerveztem a nyári utazásokat a barátnőmmel" (előbb) "Már évek óta azon gondolkodom, hogy be kéne fejeznem a kapcsolatomat, mert egyáltalán nem az igazi...."] szóval miszter észkombány, aki felsőbbrendűnek gondolja magát, aki maga az irányító és teremtő erő megtestesülése, aki megoldja a barátnője összes problémáit, csak azt nem ismeri fel, hogy a csaj legnagyobb problémája jelenleg a retardált pasija, aki évek óta csak átbassza, halomra csalja, más lányok után járkál, de még arra se képes, hogy tisztességesen szakítson legalább a sokadik után, mert szerinte így van minden nagyon jól, ő ugyanis

JÓL ÉRZI MAGÁT EBBEN A HELYZETBEN.

!

!!

!!!

Tehát möszijő önáltatás és herr manipulátor egyszemélyben szerint NEKEM kellene elmennem pszichoterápiára (és a kurva életbe, tényleg, hiszen vele szemben én NEM érzem jól magam ebben a helyzetben), mert neki semmi baja.

Pedig van.

Ő ugyanis 1. nem számolt le kedves anyukája aranyoscukiokosbuksifej kisfiam- nevelési elveivel, hiába mondja, hogy szándékosan tartja a távolságot anyucival - mert akkor nem belőlem képzett volna rátelepedő szörnyet. 2. nem számolt le azzal a komplexusával, hogy neki kell a legokosabbnak lenni minden társaságban, értve ezt a két fős partnerkapcsoltra is, különben jaj milesz 3. és végül nem számolt le a kóros bizalmatlanságával.

Azt hiszem már írtam korábban, de ez a helyzet pontosan olyan volt, amikor én hagytam (aki, most nem azért, de nála csak jobban irányíthatok, a különbség az, hogy én nem ragaszkodom ehhez a szerephez, ha a másik is képes rá, mondom HA A MÁSIK IS KÉPES RÁ), tehát olyan volt, mintha táncolnánk, és bár ő nem tud, én meg igen, ragaszkodik ahhoz, hogy ő vezessen. Akkor is, ha fogalma sincs róla.

És hogy mit szólna, ha látná ezt a bejegyzést? Jól elnevetgélne rajta, mondaná, hogy "hát ja, van benne igazság", aztán olyan nagy ívben szarna az egészre, mint ide johannesburg. Mert ezt csinálta közben is.

Rájött, hogy tagadni nincs értelme, rájött, hogy én okos vagyok, és bizony, néhány dologban okosabb is - egyébként ez csak azért volt, mert őt elhomályosították a saját komplexusai. Hogyan basszunk ki magunkkal - vetélkedő megosztott első helye az övé és az enyém.

Szóval azt hittem, hogy majd fogok írni valami karikatúrát az életből, valami keserédes-bús, tanulságokkal jól megspékelt blogot, de sajnos ebből csak a keserű és a bús maradt, meg  frusztrált, meg az értetlen, hogy mindenki ekkora szarfej, ő meg főként.

Szóval ez tette be az ajtót. Én mostanában nem nyitogatom. Kirakom a "ne zavarj" táblát, vagy a "szar alakoknak tilos az Á"-t.

Én nem tudom feldolgozni ezeket a csalódásokat. Engem ezek, legalábbis valamilyen szinten tönkretettek.

Nincs csattanós lezárás, nincs vége, nincs tanulság. Nincs summa. Az dallam még a dal vége előtt elhal, utolsó hangjai lezárás nélkül elszállnak a sötét égbe, de ezeknek már úgyis mindegy, mert senki sem hallja őket, valószínűleg nem is kiváncsi rájuk senki.

Ő ugyanis nincs itt. Ő has left the building, vagy soha nem is volt bent. Ő vagy nincs, vagy nagyon elbújt. Én azt hiszem még sose találkoztam vele. És lehet, hogy már soha nem is fogok. Innentől őt keresni bárkiben is - túl nagy kockázat.