Az elmúlt napok-hetek tanulsága, hogy van olyan, ami ugyan tőlünk függ, mégse befolyásolhatjuk, vagy csak iszonyatosan keserves erőfeszítések és szenvedések árán. A bizonytalan várakozás olyan, mint egy gyerek. Állandóan etetni kell bíztatással, bátorítással, bizalommal, és bizalomgerjesztő magatartással. Ha elkezded kevésbé etetni, akkor először éhes lesz, és zavaróan kezd viselkedni. Hisztizik, tör-zúz, követeli a jussát, de legalábbis az életben maradáshoz a minimális ellátást. Ha ezt sem kapja meg, akkor elkezd rettegni, és pánikba esik.
Aztán pedig elcsendesül, mert elfogy az ereje, és a reménye. Egyre halkabb, és egyre katatónabb lesz, ahogy a halál lassan megeszi. Utoljára a szeme szűnik meg mozogni, ahogy kutatott még valami utolsó remény, valami megmentő segítség után.
S végül ebből a csendességből belezuhan a nemlétezésbe, a volt-nincsbe. Örökre eltűnik, és később már hiába próbálod feléleszteni. A szájába tömködheted táplálékként a jó hírt, az örömöt, de már soha többé nem reagál rá, mert ez nem egy tárgy, amit kikapcsolsz, utána meg be. Ez egy folyamat, ami olyan mint az élet; van eleje, közepe, meg vége.
