Ahogy a magánéleti dolgok sűrösödnek, úgy pezsdül fel a blog is. Néha magára hagyom, néha pedig folyamatosan írok bele.
Mostanában eléggé lefoglalja a gondolataimat egy bizonyos téma - még a másik bizonyos témán belül, egyébként attól különálló és tökéletesen elvonatkoztatható téma is. Aki ezt a mondatot érti, annak gratulálok.
Szóval tudjátok, van az a jelenség, mikor az ember egy viszonylag új helyzetben van benne, és úgy érzi, hogy jajdejó. Például egy új munkahelyen, egy új lakásban, stb. Az elején minden olyan jónak látszik, a kollegák jó fejek, a főnök kedves, a szomszéd csöndes és nem áztat el, stb. Aztán szépen lassan kiderült, hogy mindenki seggfej és tulajdonképpen semmi sem jó úgy, ahogy van. Mikor az ember később, a zord valósággal való találkozás után visszatekint az elejére, úgy érzi, naív volt, vagy legalábbis az információk hiányában nem tudta megítélni a helyzetet reálisan.
Hát ilyesmit benyomásom van most, és már előre érzem a pofára esés szagát. Annyira szeretném, hogy jó legyen ezzel a valakivel, akivel immár két hete (HÚ!) ismerjük egymást, hogy időnként már én is észreveszem magamon a hülyeséget.
Úgy látszik már egy vén hülye kétségbeesett idióta lett belőlem, aki túlságosan rágörcsöl egy olyan személyre, aki nem is neki való. Vagy neki való?
Már előre röhögök magamon, mert tudom, hogy két hónap múlva erre az időszakra visszagondolva az jut majd eszembe: "Mekkora hülye voltam! ... már megint!"
Ez van, a magány, a társ hiánya előbb-utóbb mindenkiből hülyét csinál. Olyanok leszünk, mint a sivatagban eltévedt lúzer, aki oázist hallucinál, és kitárt karral rohan- a semmi felé. Nincs ott semmi, nem is volt soha, csak annyira akarta látni, hogy már tényleg látta.
Erre szokták mondani az ezotériába oltott okoskodást, hogy 'Ha elhiszed, létezik', pedig lófasz se létezik, akár hiszed, akár nem. Ha elhiszed, akkor pusztán a fejedben létezik az illúziója, de ugyanúgy a semmibe rohansz. Ez itt nem johnatan a (zsiráf) sirály, vagy az anyaföldben úszó messiás. Mondjuk azokhoz is jó nagy adag lsd kellett annak, aki megírta, legalábbis nagyon úgy tűnt.
De hogy miért is vagyok ilyewn szkeptikus?
Mert talán még ez a sikertelenség a jobb verzió. A másik ugyanis az (ami egyébként is kevéssé valószínű), hogy tényleg odaleszek érte, hülyét kapok a helyzettől, mert a férfiak SOHA NEM HAGYJÁK EL a barátnőiket / feleségeiket valaki másért, ha már a saját életüket sem képesek tisztába tenni azzal, hogy nem járnak / házasodnak össze olyannal, akiről tudják, hogy nem az igazi.
És akkor az egész ugrik, én meg belehalok a fájdalomba.