Címkék

Mostmár kissé elegemvan abból, hogy egyedül vagyok

Figyelem! Szókimondó blog! Girlpower! Sisterhood! Ha nem bírod a tényleges egyenjogúság gondolatát, akkor lapozz (egyébként meg fordulj fel, hülye {@&#{@&#!!! ) Én nem szeretnék semmi különöset. Csak egy pasit, aki illik hozzám. Mégcsak extra igényem sincs. Csak legyen kedves, okos, szórakoztató, művelt, olvasott, helyes, férfias, legyen szép hangja, legyen megjelenése, ne pattogjon utánam, mint a felhúzható kiskutya, de ne is szarjon le. Találja meg a megfelelő arányt. Ne legyen unalmas, ne fárasszon le, és ne legyen kiszámíthatatlan. De legyen meglepő. Tudjon kedveskedni. Mondjuk legyen zenész. Ne legyen egocentrikus, érdekelje a többi ember. Tudjon figyelni, és tudjon érdekesen megnyilvánulni. Tudjon kommunikálni. És képes legyen az őszinteségre, mondani is, és meghallgatni is. Minden más, kocsi, lakás, pénz, fasz tudja, másodlagos. Aki a fent felsorolt dolgokat tudja hozni, annál már tökmindegy, hogy egyébként mije van. Na, a blog arról, szól, hogy hogy (nem) találom meg. Hajrá!

HTML

2010.04.14. 06:22 - mostmar_kicsit_unom

Vannak olyan hangulatok, amelyeket mindannyian ismerünk, mégis, olyan nehéz szavakba önteni. Talán azért, mert nem is érezzük szükségét.

Azt hiszem, az élettel az egyik legnagyobb problémám a hazugság kérdése. Néha úgy tűnik, folyamatosan hazudunk magunknak és másoknak. Hiszen állandóan csalódnunk kell. Még ha nem is közvetlenül, plaszikusan, kézzel foghatóan. Mégiscsak csalódunk helyzetekben. Amikor múlttá válnak a szép dolgok, és utólag bizony-bizony át kell értékelni. Sokszor át kell. Akinek nem kell, az nagyon szerencsés.

Még ha nem is történt  nagy tragédia. Csak valaki, aki egy kicsit is számított, mégse azt teszi, amire elmondása alapján számíthattunk volna.

Ha azt mondja: Tudom, hogy szemét dolog volt, hogy eltűntem egy évre. Csak elegem lett az életből, kizártam a világot, és téged is ... (Komolyan? És anyád hogy van?!?)

... tudom, hogy legalább szólhattam volna, de egyszerűen nem volt hozzá kedvem.

De hívlak holnap. És holnapután is.

 

És akkor hallom utoljára a hangját.

Legalábbis egy jó időre.

Aztán megint megjelenik. Megint bocsánatot kér. Megint hívni fog.

Nem hív.

A legtöbb ember ilyenkor nem tenne semmit. De én olyan vagyok, aki felhívja, és jól eltolatja vele a biciklit.

De nem, mégsem, fel kell nőnöm. Akkor kell leszúrnom, amikor megint ő keres.

Hát jó, akkor várjuk ki.

Újabb várakozás. Ezzel együtt már értékes évek mennek el az életemből. Nem mintha ezeket pont rá fordítottam volna, de igenis, arra a néhány felesleges gondolatra és érzésre is fordítottam, amelyeknek ő volt a főszereplője.

És akkor majd megint felhív. És majd megint azzal jön, hogy.

És akkor én azt mondom neki: - Mindig is tudtad, hogy mennyire nagyra becsüllek mint embert. Hogy szinte már a rajongásig imádom azt, amilyen vagy, minden jó tulajdonságodat (ezt persze nem mutattam ki, még csak az kéne).

És a hibáid is tetszenének. Ha kezelhetőek lennének. De ezek egyáltalán nem kezelhetőek, ezek tönkretesznek mindent. A te életedet is, mert nekem ahhoz nem sok közöm volt. Nincs értelme hát még egyszer elbájcsevegnünk arról, hogy mikor akarnál hívni. Ha éppen nem lenne elmenekülési kényszered.

Hogy hülyévé teszed magad, a te dolgod. Rossz nézni, főként nekem, de a te választásod, bármit is teszel magaddal.

De én már túl sok mindenen mentem át ahhoz, hogy lazán hagyjam magam hülyére venni, hagyni, hogy belevonj a hagymázos illúzióidba.

Hogy végignézzem, ahogy segget csinálsz a szádból, és közben engem is megalázol.

Úgyhogy az ilyen fos helyzeteket úgy lehet elkerülni, ha soha többet nem adunk esélyt se annak, hogy megtörténjenek.

Én már elhagytam valakit azért, mert nem felelt meg, és évekig szenvedtem miatta. De azzal a kapcsolattal meg tudtam tenni - pedig istenem, ha lehetne, visszacsinálnám, de nem lehet, és soha nem fogom megbánni, mert nincs értelme - tehát ha akkor meg tudtam ezt tenni, akkor pont veled, meg ezzel a jelentéktelen, tinistílusban előadott bohóckodással hogyne tenném meg. Engem nem fog többé egy helyzet se hülyére venni.

Tehát kérlek, csak hagyj békén. Ne keress többet. Magadat ráveheted arra, hogy ilyen idiótán viselkedj, de engem sem ennek a végignézésére, se a részvételre nem veszel rá.

 

 

... és a legmeglepőbb, hogy mikor jött ez az indulat-féle érzés, szinte azonnal, és szigorúan kizárt a korábbi idióta képzelgéseket majd arról, hogy megbízható lesz, és frankó. Beláttam, hogy ő semmilyen körülmények közt nem fog normálisan viselkedni, akármilyen szeretnivaló, kitartó, okos ember is. Soha. És most már csak a dühöt érzem, már csak bosszankodom.

 

... és ilyenkor az ember csak áll, néz maga elé, mint a gyerek, akit a vidámparkban elhagytak a szülei. A világ lassítva rohan mögötte, és azon gondolkodik: mi a jó fene történt? Az elején voltam a hülye, hogy hittem, vagy most, hogy elvetem még a lehetőségét is?

Az a furcsa tudjátok, hogy még mi, akik általában megszakítanak kapcsolatokat, kirúgnak másokat, stb., szóval még  mi is pofára esünk. Olyan jó nagyon, isteneset. És ez valahogy felszabadító!

A bejegyzés trackback címe:

https://holvagy.blog.hu/api/trackback/id/tr991919677

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.


süti beállítások módosítása